Csak egy fórumos hozzászólással találkoztam mostanság a témában, de ez is több a semminél:)
\"Az általad preferált egyedi irányzás lényege:
A toronyban egy távmérővel bemérik a célt, megbecsülik a helyzetét, irányát, sebességét. Aztán fogják magukat, felütik a táblázatot és megnézik, hogy az adott lőtávhoz milyen csőemelés szükséges. Beállítják az ágyút, nagyjábóli előretartással, elsütik, majd megpróbálják megnézni, hogy a gránát milyen messze csapódott be a céltól. Aztán vagy saccolnak egy másikat, vagy megint rámérnek a célra, megint jön a táblázat, előretartás-becslés, tüzelés.
Bonyolítja a dolgot, ha nem egy ágyú lő egy célt, hanem több és több irányból is, ahogy te elképzeled. Akkor - főleg, ha nagyjából egy időben lőtt több ágyú több irányból - a löveg személyzete vakarhatja a fejét, hogy akkor most az ő gránátjuk melyik vízoszlopot okozhatta. Ha pedig nem tudják, hogy melyik csobbanás az övéké, hogy pontosítanak?
Azt írtad, összehangolás. Na ez az, ami a korban nem létezett. Még az első világháborúban sem találtak biztos módszert arra, hogy hogyan összpontosítson több hajó tüzet egy célra, pedig akkor már központosított tűzvezetésről beszélünk, ahol egy hajó gránátjai nagyjából egy helyen csapódnak be.
(Később, a két világháború között a könnyebb megkülönböztethetőség miatt találták ki, hogy a gránátok áramvonalas burkolata alá színes porral töltött zsákocskákat tettek, amelyek becsapódáskor megszínezték a felemelkedő vízoszlopot. Minden hajó más színt akpott, így elvileg jól elkülöníthetővé vált, hogy melyik hajónak melyik a sortüze. A módszer évtizedekkel későbbi, mint a tárgyalt időszak, és el sem terjedt széles körben.)
Ezek után jön az általad lebecsült központosított tűzvezetés lényege:
Távmérőkkel (nem eggyel, hanem többel) bemérik a célt, megbecsülik a helyzetét, irányát, sebességét. Ezeket az adatokat leküldik az adattovábítóba, ahol történik bizonyos kiértékelés, melynek során jó eséllyel az ordítóan hibás adatok kiesnek. A megmaradt adatokat gépekbe táplálják, amelyek kidobják azt, hogy mennyivel kell a csöveket emelni, és a tornyokat fordítani, hogy eltalálják a célt. Az előretartás a bejövő adatokból automatikusan számolódik, és korrigálódik olyan tényezőkkel, mint pl. szélirány és erősség. A kapott adatokat kiküldik a tornyoknak, ahol - miután a központilag kapott adatok tornyonként, ágyúnként korrigálódnak, hogy a hajón különböző helyen lévő tornyok lövegeinek sortüzekor a gránátok megfelelő összetartása meglegyen - ezek alapján állítják az ágyúkat és fordítják a tornyot. Ezután visszajelzik a tornyok a tűzkészséget, majd a megfelelő pillanatban (központilag vagy a tornyokban - ez a tüzvezetés színvonalától függ) egyszerre elsütik az ágyúkat. Ezután megfigyelik a cél körüli becsapódásokat, korrigálnak, a korrigált adatokat továbbítják a tornyoknak, aztán állítás, visszajelzés, tűz, újabb korrigálás, stb.
Mivel a központosított tűzvezetés jórészt gépesített, nem számít az, hogy melyik torony parancsnoka képzettebb, fáradtabb, morcosabb, stb.
Gyorsabb is az egyedi irányzásnál, mert a gépek automatikusan számítják a lőelemeket, és csak akkor kell a működésükbe beavatkozni (a bemenő adatokat korrigálni), ha a sortűz nagyon mellé megy.
Minimum három ágyús sortűz már relatíve jól pontosítható, és minél több gránát csapódik be a cél körül, annál nagyobb az esélye, hogy közülük egy, vagy több találni fog.\"
forum.index.hu/Article/showArticle?na_st...br>Szerkesztette: karoton, Időpont: 2012-01-24 18:31
