cserpakszabi írta:


Gyűlölet csak kevesekben van, ők a primitív személyiségszerkezetű emberek.
Ellenérzés, az igazságtalanság - jogos - érzése, sokakban.
Sajnos, a kommunista uralom agymosása okán, nem elegekben.
Sokak azt sem tudják, hogy Magyarország nem egy ekkora \"fecni\" volt, hanem egy - geográfiai határokkal - jól definiált állam, amely - milyen fura - a különböző nyelvű nemzetek - bár konfliktusokkal terhes, de létező, és egységes akaratot tükröző - konszenzusán (közmegegyezésén) alapult.
A Magyarországon belüli soknyelvűség, mondhatni, csak humoros konfliktusokhoz vezetett, még akkor is, ha - a kor lehetőségei és értelmezései okán - képviseletük nem volt kiegyensúlyozott. Ez a tendencia, azonban lassú (sajnos túl lassú) és pozitív változásokat mutatott.
A humorosságot az egyes népek megnevezései mutatták, azok nem voltak kirekesztő módon pejoratívak, pl. a németek \"svábok\", a ruszinok \"ruszinkák\", a szlovákok \"totocskák\", a szerbek \"rácok\" stb voltak, de még a románok \"szőröstalpú\" megnevezése sem volt pejoratív jelző, pusztán az általuk hordott - őket könnyen felismerhetővé tévő - szőrös bőrből készített bocskorra utalt.
A megbecsülés sokkal inkább volt jelen a különböző népesség megítélésében, hadd hivatkozzam pl. Rákóczi Ferenc oklevélben tett elismerésére, amely a ruszinokat méltán a \"gens fidelissima\" - \"leghűségesebb nemzet\" címmel tisztelte meg.

A Kárpát-medencén belüli - Szent Istváni értelemben, és a gyakorlatban is - soknyelvű nemzetállam olyan feltételeket szocializációs és civilizációs környezetet teremtett, amelyben sokkal több volt a az egy nemzethez tartozást erősítő - toleráns - elem, mint az egymást szétválasztó, a különállást markírozó.
A történelmi Magyarország - minden asszimilációs kényszer és törekvés nélkül - képes volt a nemzeti érzést erősíteni.
Ezt kezdte meg lerombolni a XIX. század egynyelvűségre törekvő \"nemzetállami\" nacionalizmusa, amely a trianoni békediktátumban kulminált, első helyen a francia politikai érdekek szolgálatában, de a Közép-Európai gazdasági erő és függetlenség visszaszorítását célzó angolszász törekvések hallgatólagos kiszolgálásával is.

Ezek a történések is alátámasztják, hogy - szemben az államalkotó Szent István-i bölcsességgel - az egynyelvű nemzetállami törekvéseket megalapozó nacionalizmusok, így a magyar is, pontosan ellenkező hatásúak, mint amire szánták őket, egy erős nemzeti öntudatú, gyarapodó állam létrehozására.

Magyarország - itt Közép-Európában - egyfajta pozitív előképe volt a ma formálódó (és sokkal rosszabb kiindulópontú) Európai Uniónak, mert konföderatív törekvések irányába mutatott, amelyet a mai utódállamok józan, és pragmatikus Duna-völgyi szövetségi államforma irányába kívánt szerveződni.
Sajnos a kor uralkodó eszméi ezzel ellentétesen hatottak, elősegítve térségünk elmaradását a nemzetközi élvonalból, egyfajta provincializmusba süllyesztve mind Magyarországot, mint az utódállami kényszeralakulatokat.

E kitérő után, amely talán segít az érzelmi összefüggések megértésében, megállapítható, hogy az így feltüzelt nacionalizmusok gyűlöleteket is eredményeztek, és a - nem azonos kiindulási pontú - utódállamok ezt erősítették is, konfliktusok teremtésében voltak érdekeltek.
Erre igencsak megalapozott példa a jelenlegi - tinédzserkorú - Szlovákia identitáskereső, ostoba nacionalizmusa.
A mi szélsősége(se)ink, pedig csak erősítik ezeket - az oktalan félelmeken alapuló - gyűlöletérzéseket.

Mindez azonban önmagában nem vezet olyan mértékű gyűlölethez, amely indokolttá tehetné, hogy emberek tevékeny részesei legyenek előre eltervezett tömeggyilkosságoknak.
Ahhoz már olyan mértékű téveszméssé válásra van szükség, amelyet a Reich nemzetiszocialista ideológiája generált, amely mindent és mindenkit alsóbbrendűnek minősített, aki, és amely nem volt \"árja\".
A szimpla xenofóbiák ugyanis pusztán az idegentől való - viszonylag enyhe - ellenérzéseket, az együvé tartozás ősi és atavisztikus formáját testesítik meg, míg a nacionalizmusok \"szocialista\" (itt népelvű) változatai, az adott nép kizárólagos fensőbbségét gondolják, és hirdetik, a kisebbségi komplexus és a dominancia érzetének együttes erősítésével.

Ez az eszköz alkalmas arra, hogy - kellő idomításon keresztül - még a természetes tiltakozó ösztönöket is kiirtsa az egyszerű személyiségszerkezetű emberekben. (Tévedés ne essék, akár hiperintelligens ember is lehet egyszerű, így könnyen torzuló személyiségszerkezetű.)

Himmler rájött arra, hogy viszonylag kicsi azoknak a létszáma, akik az emberirtást szemrebbenés és komolyabb pszichológiai zavar nélkül képesek végrehajtani, de akár csak végignézni is, és - a praktikus gazdasági és \"termelékenységi\" megfontolásokon túl - ez motiválta a halálgyárak, gázkamrák kialakításában.
Embereit eltávolította a közvetlen végrehajtás közeléből.
A nemzetiszocialista motiváció pedig elégséges eszköz volt ahhoz, hogy ugyanakkor - nagyobb, és már patologikus személyiségzavar nélkül - ezek a - leépített morálú emberek - képesek legyenek felügyelni a népirtást.<br><br>Szerkesztette: Hajcihő, Időpont: 2010-08-31 15:19

panzer2 írta:


Bizony nem. Viszont tökéletes bizonyíték arra, hogy a fasizmus, fasizmust generál.

cserpakszabi írta:


Ezt nevezik háborús paranoiának.

Az USA és Németország között az a LÉNYEGI különbség, hogy az előbbi ideiglenes intézkedésnek szánta a - korlátozott - deportálásokat, míg a nemzetiszocialista német államnak az ideológiai alapja volt a kirekesztés, az elkülönítés, a másság tiltása, megtorlása, az \&quot;alsóbbrendű\&quot; népek kiirtása.

Igen.
Az USA vezetése Pearl Harbor után már nem bízott a japánokban. (Ezt egy film nagyszerűen tükrözi, de a címére nem emlékszek. A lényege japán származású amerikaik a sok tüzes szempillantás, a társadalom kirekesztése miatt benevez egy baseball versenyre, ahol bebizonyítják, attól még hogy japánok ugyanolyan emberek). Az amerikai katonák például ugyanolyan gonoszsággal kínozták meg a japán hadifoglyokat, mint fordítva (más kérdés, hogy Hollywood csak utóbbit mutatja be). Egy zsarnokság ellen nem lehet csakis a \&quot;szent céllal\&quot; harcolni.

Zeki írta:


Amerikai cég létére persze, hogy csak a saját veszteségeit mutatja be. De lássuk be, több amerikai hadifogoly volt, mint japán.

Hát még jó, hogy mert a japánok nem jutottak el a táborig.
Külön fejvadászok voltak a japán katonákra, akikkel az amerikaiak együttműködtek, de ez nem ez a topic.

cserpakszabi írta:


Az ok is egyszerű: A busido szellemében a japánok nem adták meg magukat, és igencsak nehéz volt foglyokat ejteni közülük.
Ugyanígy a busido volt az oka, hogy az amerikaiak - az első tragikus tapasztalatokat követően - nem is törekedtek fogolyejtésre, hanem azonnal lőttek, félelemből, dühből, bosszúból.

HunBütyök írta:


Nem egészen. Ha egy harcköteles személy nem volt hajlandó felesküdni Hitlerre, akkor államellenes megnyilvánulásért halálra ítélték. Ám nem tudom, hogy egy táborőr parancsában szerepelt-e az, hogy a lehető legkegyetlenebb módon kell bánni a rabokkal (ha zsidó, ha dezertőr stb.).

Nem szerepelt,de valószínűleg elvárták tőlük.

101.Légideszant írta:

Azért ehhez olyan alakok kellettek akiktől el lehetett várni. Nem volt kötelező ilyen beosztást vállalni.

Néha elküldték a katonákat oda, hogy megedződjenek. Vagy ha valami kihágásért bűnhődniük kellett, akkor ez is lehetett egy büntetési opció.

Ilyesmit a Haláltánc Berlinben c. könyvben olvastam,hogy a dezertőröket mikor kivégezték a \&quot;ceremóniára\&quot; meghívták a zöldfülüeket.

Lol.Apropó,te Desszant,ha fejjel lefele nézed a tankos könyv címét,akkor olyan,mintha a 101 helyett lol lenne odaírva.

Marha vicces!

101.Légideszant írta:
Azért nem kell savanyúan nézni.