Gipszj írta:
Azt szeretném megkérdezni, hogy jól tudom-e
A tarack és az ágyú között az a különbség, hogy a tarack fölső (45 -90 fokig) az ágyú alsó szögcsoportból(0-45 fok)tüzel. Az ágyútarack mind a kettőből, a mozsárnak pedig kis kaliberhosszúságú csöve van?
Nem tudom igaz-e de úgy hallottam, hogy az első világháborús Párizs ágyúnak két darabból volt a csöve. A hátsó 16m hosszú cső volt huzagolva, a toldás már síma csövű volt. Állítólag azért mert a 35m hosszú csövet nem tudták egy darabban legyártani. A képen amit láttam a cső feszítő kábelekkel volt merevítve lehajlás ellen. Nem tudom igaz-e(jó lenne ha valaki tudná), hogy a kopás miatt számozott lövedékek voltak hozzá és a szorása a maximális 115km-es lötávnál 5km sugarú kör volt. A Kövér Berta -úgy tudom- az egy 42cm-es mozsár volt a belga erődök ostromához.
Nem tudom, hogy az első világháború előtti 88mm-es német haóágyúból lett-e kifejlesztve a 88mm-es lgv. ágyú. Örülnék minden információnak
Köszönettel Gipszj
Örök vita, hogy mit nevezünk ágyúnak, taracknak, mozsárnak. A legutóbbi a legkevésbé vitatott.
A mozsár garantáltan 45 szögfok felett tüzel, de - bár elvileg lehetséges - 90 fokos szögben sose lőttek vele, mivel - nagy valószínűséggel - oda esne vissza a lövedéke ahonnan kilőtték.
Egyébként igen, rövidcsövű fegyver, mivel nem nagy távolságra lőttek vele, a röppálya magassága pedig - rövid cső esetén is - elégséges volt a feladata ellátására.
A három típus a történelem folyamán alakult ki. A mozsár a magaslatokon felépített, vagy a későbbiekben földbe süllyesztett erődítések falai mögé történő belövések céljára létrehozott tűzfegyver volt, célzottan a védett területen lévő, így gyengébb felépítmények, és az élőerő pusztítására.
Az ágyú a sorkatonaság ellen szolgáló, jellemzően közvetlen irányzású tűzfegyver volt, amellyel az alakzatok sorbontását célozták meg. Jellemzően kartáccsal tüzelt, vagy - korábban - láncos golyóval.
Természetesen használták egyszerű vasgolyóval is, mivel a zárt sorokban, oszlopokban, négyzetekben felálló sorkatonasággal szemben az is hatásos volt.
A hajók tűzfegyvereit sem véletlenül ágyúnak nevezzük, hiszen ezek is lapos tüzelési szögű hosszú csövű, közvetlen irányzású nagy tűztávolságú fegyverek voltak. A vitorlás hadihajók kora után változott meg a használati módjuk, mert a géppel hajtott hadihajók már egyre nagyobb távolságból tüzeltek egymásra, így fegyverzetük is alkalmassá kellett váljon a közvetett irányításra, és a magasabb röppályájú tüzelésre.
A tarack közvetett irányítású, közepes röppályán tüzelő fegyver, amelyet már a korai időktől kezdve (XVI. század) gránátlövedékkel láttak el, és az ellenséges csapatok élőerejének a levegőből való pusztítására szántak, a lövedékeik ugyanis azok fölött robbantak. Az első világháborúra fejlesztették ki a már tömegesen alkalmazható srapnel-lövedéket amelyet a mai napig alkalmaznak tömeghadseregek élőerejének megbontására.
Másik feladata az arcvonal mögé történő belövés, és az ott található eszközök és élőerő bombázása.
Az első világháborúra kifejlődött egy köztes fegyver, a tarackágyú, amely mind közvetett, mind közvetlen tüzelésre alkalmas volt, így mind az ágyú, mind a tarack feladatát ellátta, ellátja.
Gyakorlatilag el lehet mondani, hogy az un. tábori ágyúk azóta, mind ágyútarackok. Ezeknek egyébként a tüzelési szöge a tarack alsó, és az ágyú lapos röppálya-tartományába tartozik.
A messzehordó ágyúk pedig - hívják bár őket ágyúnak, azok bizony mind tarackok.
A mozsarak pedig - a bombázó repülőgépek terhelhetőségének növekedésével párhuzamosan - szép csendesen kikoptak a gyakorlatból.
Ma ágyúnak a hajóágyúkat, a tábori ágyúkat, a hegyi ágyúkat, a harckocsiágyúkat, a páncéltörő ágyúkat és a légvédelmi ágyúkat nevezik, pedig ez utóbbira nem igaz az alsó szögcsoportban való tüzelés, hiszen alapvetően a repülőgépek megsemmisítésére lettek kifejlesztve. Ezért irányzásuk 0° és 90° között a legtöbb esetben megoldott. Ami miatt mégis ágyúnak nevezik: közvetlen irányzás, a lapos (jelen esetben egyeneshez közelítő a jó kifejezés) röppálya, a nagy kezdősebesség, és a nagy l/d (csőhossz/kaliber) viszony. (A várágyúk pedig - mint a mozsarak ellenfelei - szintén kikoptak az arzenálból.)
És még egy érdekesség: A három lövegtípust; az ágyút, a mozsarat és a tarackot, az űrméretek egységesítésével, az l/d viszony meghatározásával együtt, I. Miksa német-római császár (1459-1519) foglalta rendszerbe írásban.
Párizs ágyú: A csövét képesek lettek volna egy darabban legyártani, de az több okból sem lett volna praktikus: Egyrészt a szállítását jelentősen megnehezítette volna, másrészt az ilyen méretű precíziós gyártási eljárás jelentősen megnövelte volna a gyártási időt, harmadrészt jelentős költségnövekedéssel járt volna.
És igen, én is úgy tudom, hogy a csőszáji csőrész nem volt huzagolt, mivel a csőfari darab huzagolása elégséges volt ahhoz, hogy kellő pördületet adjon a lövedéknek.
És valóban, a lövedékei számozottak voltak, mivel a csőfal kopása - a kor metallurgiai színvonalán - annyira jelentős volt, hogy azt csak a lövedékek kaliberének a növelésével lehetett kiegyenlíteni.
Úgy tudom, hogy a lövedékei azonos méretűek voltak, de egyre növekvő méretű réz gázzáró gyűrűvel voltak felszerelve. A réz gázzáró gyűrűk csökkentették a csőfal kopását is.
Minden egyes tüzelést követően mérnöktiszt mérte meg a fegyver űrméretét, és - a hűlési zsugorodás figyelembevételével - adta meg a következő lövedék szükséges kalibermódosítását, azaz a következő gázzáró gyűrű méretet.
Egyes leírások szerint, bár sorba rakták a növekvő méretű gázzáró gyűrűvel ellátott lövedékeket, többször is szükség volt azok - köztes méretű - cseréjére, mivel a cső nem kopott annyira, mint az előzetes számítások mutatták, így a helyszínen kellett átméretezni (méretre esztergálni), és átszerelni azokat.
Jó kis buli lehetett.
Ami a fegyver szórását illeti, a D5 km., figyelembe véve a légköri viszonyokat, valamint azt is, hogy a lövedék a röppályája egy részén a sztratoszférában repült, és a magassági szelekről a legcsekélyebb ismeretekkel sem rendelkeztek, igen figyelemre méltó ballisztikai teljesítmény.