Kamikaze írta:
Vagy elsővonalbeli szolgálatra már alkalmatlan (elvault, mert pl. gyenge volt a páncélzata stb.) tankokat alakítottak át, így ezeket nem kellett fölöslegesen selejtezni, hanem így hasznosították tovább...
Hát az amcsik és az angolok is Sherman 4-eseket használtak a célra, és ezeknek semmivel sem volt kevésbé jó (rossz) a páncélvédettségük, mint a többi Shermanoknak.
A lényeg az volt, hogy míg a gyalogos lángszórósok rendkívül védtelenek voltak, pláne félig nyílt és nyílt terepeken, addig a páncélvédett lángszórók gyakorlatilag bármilyen lövészállást, kézifegyverrel védett bunkert képesek voltak kifüstölni, és így biztosítani a támadó gyalogság előrenyomulását, csökkentve a saját élőerőveszteséget.
A lángszórós harckocsikat pedig - jellemzően - hosszúcsövű, Shermanok, vagy (főleg a Csendes-óceáni hadszíntéren, a háború vége felé) M-18 Hellcat-ok kísérték, hogy nagyobb tűztávolságukból előre kiiktassák az ellenség páncéltörő fegyvereit, mivel a lángszórós harckocsik hatásos tűztávolságából gyakorlatilag bármilyen páncéltörő fegyver képes volt átütni a lángszórós Shermanok páncélzatát.
Egy lángszóróval biztosított gyalogsági előrenyomulás általában úgy nézett ki, hogy vadászbombázók, vagy/és csatarepülők földhöz ragasztották az ellenséget, bomba-, vagy/és rakétatámadással és géppuskatűzzel, közben felettük felderítőgépek keresték a páncéltörő állásokat és lokalizálták azokat (már amennyire tudták), eztán megindultak a a harckocsik, mögöttük a gyalogsággal, az ágyús tankok elkezdték kilőni a páncéltörő állásokat, amikorra a lángszórós harckocsik lőtávolságba értek, akkor srapnelekkel kezdtek lőni, hogy a - jellemzően - felülről védtelen kezelőszemélyzeteket kiiktassák, de legalábbis ellehetetlenítsék a pontos célzásukat, ekkor lángszórós tankok végigsöpörték a lőállásokat, egyéb fedezékeket, a gyalogság pedig előrenyomult, közöttük gyalogos lángszórósokkal. Az ágyús harckocsik pedig - szükség szerint - páncéltörő és srapnell lövedékekkel biztosították az élőerő előrenyomulását, és eliminálták az ellentámadás lehetőségét, nulla körülire csökkentve annak erejét.
Ha nem sétáltak bele valami védelmi katlanba, akkor a dolog igen jól működött.
Ha igen, akkor gáz volt, mert a támadó alkulatok ilyenkor oldalról nagyon védtelenné váltak, hiszen a gyors előrenyomulás következtében semmiféle oldalsó védelemről nem tudtak gondoskodni.
Ezért aztán - tapasztalatok alapján - egy-egy ilyen támadásnál, meghatározott előrenyomulást követően, mindkét irányban úgy 30-40 fokban elfordultak részben, vagy egészben oldalra az ellenoldalon hátvédbiztosítást adva, és így egy nagyobb rádiuszban biztosítva a terepet nyomultak újra előre.
Az oldaltámadást követően pedig a megtisztított területekre benyomult a könnyűfegyverzetű gyalogság, hogy megakadályozza az ellenség visszaszivárgását.
Ha jó volt a parancsnok, és a hírlánc, továbbá, ha mázlijuk volt (ez minden csatában az egyik legfontosabb tényező), akkor igen gyorsan, igen nagy területeken tudtak pozíciót fogni, igencsak alacsony saját veszteség mellett.
Mindenesetre a háború végére igencsak megtanulták ezt a fajta kombinált támadási formát, nem kevés áldozat árán.
Ez pedig nem volt más, mint amit Guderian talált fel még a háború előtt, főként a spanyolországi tapasztalatok alapján, és amit villámháborús támadási taktikának hívnak. Ez a gépesített kombinált harcrend.
Érdekes, hogy a németek pl. nem gondolták végig ennek az ellenszerét, azaz az ezzel szembeni védekezési módot. Valószínű, hogy ennek az egyik oka éppen Hitler elvakult makacssága lehetett, hogy a német hadsereg az nem védekezik, nem vonul vissza, csak támad.
Pedig, ha egy-egy ilyen támadás esetén egy gyors visszavonulással hagyták volna beleesni a szövetségeseket egy légüres térbe, akkor azoknak elveszett volna az ütőerejük, és olyan veszteségeket szenvedtek volna, amit nem tudtak volna kompenzálni.
Ez pedig kiegyensúlyozott erőviszonyokat teremthetett volna.
Egyébiránt ezt a taktikát finn-orosz téli háború idején a finnek alkalmazták tökéletes eredménnyel.
Nnna. Már megint sokat firkáltam.