portillo írta:
No meg ki volt ugye jobb helyzetben, ledobás szempontjából... A szövetségesek egyhuzamban többszáz nehézbombázóból is folyamatosan gázosították volna a németeket, míg a visszatámadni csak nevetséges mértékben tudtak volna a hosszútávú föld-föld rakétáikkal... Melyik a hatásosabb, nem kérdés. Ez a HE-294es érdekes, viszont nagyobb hajók annyi légvédelmi ágyúval voltak felszerelve, hogy szerintem nem értek volna közel a célhoz, legalábbis egyesével. Nem beszélve kiszámítható röppályát, és sebességet, könnyű célpont lett volna a légvédelemnek.
Nem feltétlenül könnyű célpont egy rakéta, még akkor sem, ha csak 7-800 Km/h-s sebességgel repül.
A helyzet az, hogy az amcsik a Csendes-óceánon, amitől megijedtek, az az Oka volt. Egyszerűen azért, mert a lőelemképző rendszereik sokkal kisebb sebességű légicélokra voltak beállítva.
Ráadásul - bármennyire is furcsa - egy szemből közeledő célpontot a legnehezebb bemérni és elhárítani.
Szóval, ha a D-napra sikerült volna jelentős számú föld-föld rakétát előállítani és bevetni, az bizony igen komolyan hátráltathatta volna a partraszállást, vagy akár meg is hiúsíthatta volna.
A lőelemképzés problematikája egyébként a Bismarck esetében is előállt, és a vesztéhez is vezetett, igaz, hogy ott ellenkező előjellel: Egészen egyszerűen a Bismarck lőelemképző számítógépei nem voltak olyan lassú \"vackokra\" kalibrálva, mint a \"Stringbag\"-ek!
Ezért aztán le se tudták lőni őket!
Azok meg vidáman lepottyanthatták a torpedóikat!
Ugyan fogalmuk sem volt róla, hogy miért élték túl a támadást, és miért voltak eredményesek, de nem is számított!
Ennek az ellenkezője volt a japán kamikázék Cseresznyevirágos támadása, ahol csak véletlenül voltak képesek eltalálni őket!
Ott a szűk keresztmetszet a szállító bombázók lassúsága és sebezhetősége volt.
Az amerikai lövészek visszaemlékezéseiből kitűnik, hogy szemből gyakorlatilag esélytelenek voltak ezekkel a rakétahajtású gépekkel szemben, mert nem volt elegendő idejük a bemérésére, és még kevésbé a pontos röppályaadatok kiszámítására.
Ugyan ebben az időben már tömegesen használták a - szigorúan titkos - közelségi gyújtós lőszereket, de azok is kisebb sebességű gépekre voltak kalibrálva, és ezért azok az Okák mögött robbantak.
Összegezve, ha sikerült volna a németeknek kifejleszteni, kellően nagy sorozatban hadrendbe állítani egy nagyerejű hajóromboló rakétát, azzal bizony jelentős harcászati, hadászati előnyre tehettek volna szert, és jó eséllyel megállíthatták volna a partraszállást.
Azonban a \"mi lett volna ha\" - történelmietlen, de igen csak érdekes - kérdéskörbe beletartozik a politikai rendszer is, amelyben valamely fegyver létrejön, vagy elvetik.
Jellemzően a náci politikai konstellációra, esélytelen volt a rendkívül előremutató fegyverrendszerek időbeni hadbaállítása, mivel a politikai vezetés oly mértékben elbizakodott volt a háború elejének - szinte akadálytalan - győzelmei okán, hogy minden fejlesztést visszafogtak, vagy leállítottak.
Egyszerűen fel sem tudták fogni, hogy szükségük lehet rá. Mire észbekaptak, addigra késő volt.
Ez pedig minden diktatúra - természetéből adódó - rövidlátása.
A diktatúrák ugyanis mindig önhittek voltak, és azok ma is.
Ami pedig a vegyi fegyvereket illeti: Nos nincs rá adat, hogy ilyeneket a szövetségesek nagy mennyiségben tároltak volna a logisztikai területeiken, arra pedig végképp nincs, hogy tervezték volna a bevetését.
Valószínűleg gondolkodtak rajta, hiszen ilyen a háborús paranoia, azonban az érdemi politikai mérlegelés szintjére ez már nem jutott el, mivel - eleinte - nem voltak meg a feltételei, később pedig a szükségszerűsége nem állt fenn.
Mindenesetre a légierők valóban csak a szövetségesek oldaláról tették volna lehetővé az alkalmazását, és valóban Németország nem volt erre(se) felkészülve, megint csak a náci rendszer mérhetetlen ostoba önhittsége okán, amely szerint a Blitzkrieg rendszere nem teszi szükségessé a stratégiai bombázók kifejlesztését.
Mikor pedig rájöttek arra, hogy talán mégiscsak kellene, addigra - szerencsénkre - már nem volt rá idejük, eszközük.
Korábban már írtam, hogy a németek kifejlesztettek valami oxigénelvonó lőszert, ami egyébként nem esett a vegyifegyverek tilalma alá, és erről több - kétoldalú (tengelyhatalmi és orosz) - megemlékezés is említést tesz. Érthetetlen módon ez sem került hadrendbe, csak kísérleti bevetése volt, holott ennek az alkalmazása tartós harcászati és hadászati előnyt biztosíthatott volna a számukra.
Itt is a politikai rendszerük torzító hatása lehetett az ok ennek a fegyvernek az elsüllyesztésében.
Számtalan olyan találmány tűnt el íróasztalok mélyén, amelyek alkalmazása más kimenetet adhatott volna a háborúnak.
A német tudósok, feltalálók ugyanis valóban zseniálisak voltak.
A közös európai szerencsénk az, hogy a tudásukat birtokló hatalom - éppen jellegénél fogva - nem tudott mit kezdeni ezekkel az individualista alakokkal, és ezért ez a világégés \"csak\" addig tartott, ameddig tartott.
A paradoxon az, hogy fejlett hadieszközöket csak demokráciák képesek igazából életre hívni, megbecsülni és valóban hatékonyan alkalmazni, de csak diktatúrák azok, amelyek hódító háborúkat kezdeményeznek.
Ez a paradoxon azonban a mi szerencsénk, ha csak nem az a mániánk, hogy háborúban szeretnénk élni és halni.