Gipszj írta:


A P-59-es pedig csak a háború végén emelkedett először a levegőbe, és harcba már nem is küldhették, úgyhogy érdemben már nem szólt bele a háború végkifejletébe... (A P-59-el is elkéstek az amerikaiak...)

Bütyöknek, meg csak annyi kiegészítésként, hogy a német repülőgépek típusszámát kötőjel nélkül írjuk! Mivel az eredeti német dokumentumokban is úgy szerepelnek. Megjegyzem komolyabb könyvekben is néha tévesen írják...

Hát ami azt illeti lelőt egy japán Aichi-D3a. Tehát beleszólt a háborúba. Nem kötözködésnek csak információnak szántam.

koi írta:

A leggyorsabb sorozatgyártású, nem verseny vagy rekord célú repülőgép 518 km/h sebességgel.

LRDG írta:


Köszi az infót!
Hol és mikor lőtte le a japán gépet?
Az igaz, hogy beleszólt, de nem ez az egyetlen győzelem döntötte el a háború befejeződését! (Én erre céloztam, te meg rosszul fogalmaztál!)

Új infó az Amelia Earhart rejtéllyel kapcsolatban:

www.guardian.co.uk/science/2010/dec/14/f...rheart-disappearance

Ő valahol Polinéziában tűnt el,nem?

Úgy tudom Ausztráliából Hawai felé, azt hogy hol senki sem tudja, bár... Az is fölmerült, hogy az USA-nak kémkedett Japán ellen, erre a japánok rájöttek és elkapták. De ez csak lehetőség.

Én úgy hallottam,át akarta repülni a Csendes-óceánt,csak azt nem,hogy milyen irányban(erről film is készült).

Ha a film amerikai akkor az ő szempontjaik szerint készült. Ha jól emlékszem egy világkörüli út vége lett volna a Csendes-óceán átrepülése, ennek során tűntek el, valaki látni vélte őket japán hadifogságban, aztán még ennyi hír sincs róluk.

Igen, világkörüli úton volt, amikor utoljára az Ausztrália-Hawaii közötti (Csendes óceán) Howland-sziget környékén rejtélyesen eltűnt...

Amúgy film is készült Aerhartról.

Itt egy friss hír:
www.mult-kor.hu/20101214_amelia_earhart_...en_talalt_csontdarab


Illetve egy általam írt korábbi cikk is:
www.jetfly.hu/rovatok/jetfly/hirek/az_earhart_rejtely/

Lehet, hogy volt már róla szó, de valaki tudna mondani valamit a magyar Weiss-Manfréd (ha jól írom) gyár Ezüstnyíl vadászgéptervezetéről?

Weiss Mannfréd. A gépet WM-23 Ezüstnyílnak nevezték ha jól emlékszem és ugyanazzal az 1o3o LE-s 14 hengeres csillagmotorral repült mint a Héjja. Maximális sebessége nagy magasságban 53o km volt óránként. Nem volt egy teljesen kiforrott konstrukció, csűrője nagy sebességnél belebegett, ez lett a vége is, ettől odaverte magát mind az egy példány, nem fejlesztették tovább.

Köszönöm. Van egy oldal esetleg, ahol bővebben informálódhatok a típusról? Már ha van még valami érdekesség. Készült a gépről fénykép?

Bocsánat az ismétlésért, de, sajnos a vége lemaradt
A B—29-es bombázók a harcban
A Matterhorn-hadművelet
Az eredeti tervek szerint a gépeket európai és dél-afrikai bázisokról is üzemeltették volna, de a B-29 végül is csak a Japán elleni háborúban szerepelt. A gépek 1944 március végére váltak hadrafoghatóvá, mert a gyárakból történt kibocsájtás után, a berepülések tapasztalatai alapján jelentős változtatásokat végeztek el a hadsereg modifikációs központjában, és, sok esetben a fegyverzet is itt lett beszerelve. 1944 február végéig 94 gép készült el, de csak 16-nak volt légialkalmassági bizonyítványa. A gépszemélyzetek kiképzése is lényegesen tovább tartott, mint ahogy az eddig megszokott volt. A pilóták 27, a navigátorok 15, a lövészek 12 hétig tartó típus-átképzésen vettek részt. 1943 decemberben csak 73 pilótának volt jogosítványa B-29-re. A gyártás és képzés ésszerűsítése után beindult a századok felállítása. 1944 júniusban 445 gép volt bevethető. Ez a szám 1945 augusztusára 2865-re nőtt.
Roosevelt elnök, még Pearl Harbor előtt, ígéretet tett Csang Kai Sek felé, hogy Japán megtámadása céljából nehézbombázókat telepítenek Kínába. De sem akkor, sem a háború későbbi szakaszában nem volt annyi B-17-es, B-24-es gépe az USAAF-nak, hogy teljesíthető legyen ez az ígéret. A quebec-i konferencia után Roosevelt elrendelte, hogy 1944 április 15-ig legalább 300 bombázót telepítsenek Kínába. Eddigre készültek el azok a repterek, kínai kulik tízezreinek a kézi munkájával, amelyek építését Csang vállalta el. A parancs kiadásának idején még javában küzdöttek a Wright motorok gyulladási hajlamával, és három műszakban, gyakran a szabad ég alatt, fagyban, esőben dolgoztak a modifikációs központokban. Kezdetben úgy gondolták, hogy a Csengduban és környékén felépített repterekre telepítik a gépeket, a kiszolgáló személyzetet, és anyagokat. Joseph Stilwell tábornok, Csang Kai Sek vezérkari főnöke és az amerikai egyesített tervező és logisztikai bizottságok ezt elutasították, mert a japánok megszállva tartották a Kínába vezető utakat, így lehetetlenné vált az utánpótlás. Légi úton kellett volna ellátni alkatrészekkel, fegyverzettel, üzemanyaggal, karbantartó személyzettel, pilótákkal a gépeket. Ezért úgy döntöttek, hogy a Liberátorok számára épített kelet-indiai repülőtereket korszerűsítik. Létrehozták a 20. Hadászati légi hadsereget, Wolfe tábornok parancsnoksága alatt, Dudkundiban. Itt, és Khagrapurban, Chakuliaban, Piardobaban végzik el a nagykarbantartásokat, javításokat, míg a kínai bázisokról indítják a bevetéseket Japán ellen, itt készítik elő a gépeket és itt szállnak le bevetés után. Az 58. Bombardement Wing gépei 1944 március 26-án Smoki Hill-ből Marrakeshbe repültek, majd Kairóba, ahol egyhetes kényszerpihenőt tartottak, motorhibák miatt. Karachiban öt gép a túlhevült motorok miatt végrehajtott kényszerleszállás közben megsérült. A tervezők annak idején nem vették számításba, hogy a motorok magas külső homérsékleten is üzemelhetnek. A hátsó hengersor kipufogószelepei az elégtelen hűtés miatt kilágyultak és elszakadtak, töréseket és tüzet okoztak. A Wright szakemberei a helyszínen átalakították a kenési rendszert, módosították a motorgondola belső terelő lemezeit, növelve a hátsó hengersorhoz vezetett hűtőlevegő mennyiségét. Ezeket a változtatásokat valamennyi elkészült gépen is elvégezték és bevezették a gyártásba is. 1944 április 15-én 32 üzemképes gép állomásozott Indiában. A Kínából történő bevetésekhez szükséges ellátmányt a B-29-esek, a földi személyzetet C-87 (Liberator) és C-46-os szállították át Csengduba. Számos B-29-es bombaterébe póttartályokat szereltek, benzin szállítására. A Kínába vezető légi út során át kellett repülni a Himalája felett, ami az itt uralkodó szélviharok miatt rendkívüli próbatételt jelentett a gépeknek. Úgy számolták, hogy egy gallon benzin szállításához 12 gallont használt fel egy-egy gép. Veszélyes voltuk miatt teljes harci bevetésnek számítottak ezek az átrepülések.
A vezérkari főnökök bizottsága 1944 április 26-án jóváhagyta a japán nehézipar pusztítását célzó Matterhorn-tervet. Közben megállás nélkül folyt az anyagszállítás Kína felé. 1944 április 26-án megtörtént az első összecsapás a B-29-esek és a japánok között. Charles Hansen őrnagy benzinszállító gépét 6 Ki-43 Hayabusa támadta meg. A támadókat elüldözték, egy Oscar lelövését igazoltak a faroklövésznek. 1944 júniusában már elegendő bomba, lőszer, tartalék alkatrész halmozódott fel az előretolt repülőtereken, mégis, az indiai bázisokról felszállva hajtotta végre, Saunders tábornok vezetésével 98 B-29-es, az első bombázó bevetést a Bangkokban lévő Makasan vasúti csomópont ellen. A 3600 km hosszú út kezdetén 14 gép fordult vissza túlmelegedő motorokkal. A célt borító vastag felhőtakaró miatt lokátoros bombavetést végeztek. A tapasztalatlanság miatt a tervezett 6600-7500m-es helyett 5100-8100m magasságból dobták le a bombáikat. Így csak 18 csapódott a célterületen belülre. Öt gép leszállás közben megsérült, 42 gép különböző helyeken kényszerleszállt, üzemanyaghiány miatt. Noha ellenséges behatás következtében nem volt veszteség, a bevetést rossznak minősítette a vezérkari főnökök bizottsága. Egyúttal megparancsolták, hogy Wolfe legalább 70 géppel támadja meg a Saipan térségében tevékenykedő japánokat. A tábornok, mivel csak 86 gép volt felszerelhető póttartállyal is, megpróbálta addig húzni az időt, amíg több gépe lesz, mert tapasztalata szerint a 86 gép kevés. Már felszállás közben átlagosan 20 visszafordul, többnyire motorhiba miatt, és különböző okokból sok nem éri el a célterületet. Erőteljes ráhatásra azonban végrehajtotta a parancsot, szerény eredménnyel. Az első éles bevetést Kínából 1944 június 14-hajtották végre a Kyushu-szigetén lévő Yawata kohászati művek ellen, ahol Japán hengereltacél szükségletének az 1/4-ét állították elő, kb 2,25 millió tonnát évente. Az 5100km hosszú bevetésre az indiai bázisokról indultak el, ahol 2 tonna bombát szereltek a gépekbe és annyi üzemanyaggal töltöttek be, amennyi Kínáig elég. A felszállt 92 gépből 79 érte el a Hsincsingben, Kwangshanban, Csiung-Laiban és Pengszanban lévő bázisokat, ahol üzemanyagot vételeztek. Június 14-én négy Bombardement Group 75 gépe szállt fel. Négy műszaki okok miatt visszafordult, egy leszállás közben összetört. Éjjel, 23 óra 30-kor dobták le az első bombákat. 47 gépnek sikerült végrehajtani a feladatot. Hat még a célpont előtt ledobta terhét, kettő a laojai kikötőt támadta, öt alkalmi célokat. Nem sikerült meglepni a japánokat, mert japán ügynökök jelentették, hogy Csengdu környékén amerikai gépek gyülekeznek, az előretolt légi figyelők pedig észlelték, hogy a kötelékek a Kyushu- sziget felé tartanak. Az idejében riasztott légvédelem heves tüzeléssel fogadta a bombázókat, egyúttal füstfüggönnyel takarták el a célt. Csak egy bomba csapódott a célterületen belülre, az is egy km-re a nagyolvasztótól. Kisebb károk keletkeztek fegyverraktárakban és az üzleti negyedben. A légvédelem egy gépet lelőtt, hat leszállás közben pusztult el. A sajtó azonban óriási sikerként jelentette be az eseményt. A vezérkari főnökök a támadások fokozását követelték, de Wolfe tábornok üzemanyag és bomba hiányára hivatkozva húzta az időt, azt remélve, hogy a közben folyamatosan végzett gyakorló repülések meghozzák a maguk gyümölcsét. 1944 július 4-én azonban leváltották és Saunders tábornokot állították a helyére. Az ő parancsnoksága alatt 7-én 18 gép támadta Szaszebot, Nagaszakit, Omurát és Yawatát, gyakorlatilag eredménytelenül. Július 9-én, 72 gép a mandzsúriai Aushan acélműveket bombázta, sikertelenül. Egy gép felszálláskor összetört, 11 még a cél elérése előtt, műszaki hibák miatt visszafordult, négyet a légvédelem lelőtt. Augusztus 11-én 56 B-29-es Ceylonból kiindulva szumátra olajtárolókat bombázott, mérsékelt sikerrel. Ez a 6500 km-es út a II világháború leghosszabb amerikai bevetése volt. Ezen a napon támadták még Nagaszakit is, és aknákat szórtak a Moesi folyóba. Eddig a B-29-esek semmilyen előzetes várakozásnak nem feleltek meg, ami az ötletszerű célkijelölésnek, a vezetői áttekintő képesség hiányának, a bevetéseket tervezők és a gépszemélyzetek harci, technikai tapasztalatlanságának volt köszönhető. Sok balesetet, feladatmegszakítást köszönhettek a kiforratlan motoroknak is. A megengedett legnagyobb hengerfej-hőmérséklet 270 Celsius volt, de a trópusi meleg, a gyengére tervezett motorhűtés miatt, a felszálló teljesítményen járó motorok hamar elérték a 310 Celsius-t is. Emiatt gőz képződött az olajrendszerben, és a kenésből kimaradó alkatrészek berágódtak, törte, tüzet okoztak. Ezt a problémát a kenési rendszer és a hűtőlevegőt terelő lemezek további javításával sikerült csökkenteni. A pilóták hamar kialakították a motorok kímélésének a technikáit. Nekifutás közben kihasználták a pálya teljes hosszát, a felszálló sebességnél gyorsabban gurultak, csak 220-232 km/h-nál emelték el a gépet, felszállás után vízszintesen gyorsítottak 360 km/h-ig, és csak ezután kezdték meg az emelkedést. Amilyen hamar lehetett, a fed. mérnök zárta a motorgondolák örvlemezeit, így csökkentve a gép homlokellenállását, növelve a sebességet. Felismerték azt, hogy a hosszú nekifutás során kevésbé melegszenek a motorok, a nagyobb sebesség jobban hűt, mint a nagy ellenállású, nyitott örvlemezek.
Augusztus 24-én Curtis LeMay tábornok vette át a 20 hadászati légi hadsereg irányítását. Harmincnyolc évével ő volt a hadsereg legfiatalabb főtisztje. A német birodalom elleni stratégiai bombázások megszervezése körül szerzett hírnevet magának. Megérkezése után azonnal felemelte a bevetések számát, felgyorsította a kiképzés ütemét. Az eddig alkalmazott „gyémánt” alakzat helyett 12 gépből álló, úgynevezett „defensive box”-ba rendezte a kötelékeket. Az eddigiekben , a cél azonosítása után, a bombázótiszt vette át a gép vezetését, és ő oldotta ki a bombákat. LeMay rugalmasabbá tette a rendszert oly módon, hogy ezután a pilóta is elvégezhette ezt a feladatot, azzal a kikötéssel, hogy aki előbb látja meg és azonosítja a célt, az vezeti a gépet és bombáz is. A legkevesebb repült órával rendelkező személyzetek tagjait szétszórta a tapasztaltabb századok között. A változtatások csak lassan hoztak eredményt. A szeptember 26-i és az október 25-i támadások viszonylagos sikerét inkább a vegyesen alkalmazott repesz- gyújtóbomba keveréknek lehetett köszönni. Az ellátási problémák, technikai okokból bekövetkezett balesetek, és az erősödő japán légvédelem miatt a B-29-es kötelékek még mindig nem tudták kifejteni teljes hatásukat. November 21-én, Omura felett 6 gépet lőttek le, december elején Mukden térségében hetet. 1944 végéig a Csengdu környékéről indított gépekből 147 esett áldozatul az egyre hatékonyabban működő japán vadászrepülőknek. LeMay fokozatosan csökkentette a Kínából kiinduló bevetések számát, és inkább indiai bázisokról vezettek támadásokat Szingapur, Borneo, Malaya, Szumátra ellen. Az 1945 január 15-i Formosa elleni bombázás után kiürítették a repülőtereket és az indiai bázisokat is, és áttelepültek az időközben elfoglalt Mariana-szigetekre.
A Matterhorn-hadművelet 49 akciója során 3058 bevetésen 11477 tonna bombát dobtak le, amivel csak jelentéktelen károkat okoztak. A hosszú ellátási vonalak miatt különösen gazdaságtalannak bizonyultak az akciók, a szállítható bombamennyiség is csekély, ezáltal hatástalan volt. Értékes tapasztalatokat szereztek a kötelékek szervezése, bombázási technikák javítása, karbantartás, üzemeltetés tekintetében. E tapasztalatokra támaszkodva szervezték meg a japán városok elleni támadásokat, amelynek során feltárult a Superfortressek brutális ereje, rettenetes pusztító képessége.

A mariana-szigeteki hadműveletek
A Saipan, Guam,Tinian, és sok más, kis szigetből álló Mariana- szigetlánc kb. 2500 km távolságra fekszik Tokyotól. A B-29-esek e távolságba 2500 kg bombát voltak képesek elhordozni. A szigetek elérhetők hajóval az amerikai kontinensről, így az utánpótlás viszonylag olcsó és egyszerű. A haditengerészeti tüzérség és a légierő 1944 június 11-től 4 napon át bombázta a Saipant megszállva tartó japánokat. A hadsereg és a tengerészgyalogság 15-én szállt partra, és július 9-ig tartó csatákban elfoglalta a szigetet. Mintegy 3000 amerikai és 24000 japán katona halt meg. Guam és Tinian augusztus 9-én került az amerikaiak kezébe. Még folytak a harcok, amikor megkezdődött a japánok által is használt Aslito repülőterének a meghosszabbítása. A korszerűsítések után Isley-Field-nek nevezték el. Az első B-29-es 1944 október 12-én szállt le. November végén a XXI Bombardement Command 100 gépe állomásozott Saipanon, Hansell tábornok parancsnoksága alatt. A feladatuk Japán ipari létesítményeinek elpusztítása lett volna, amelyet nappal, nagy magasságból, preciziós bombázással kellett végrehajtani. Hansell kevesellte a gépek és a hadra fogható pilóták számát, ezért 1944 október végén-november elején gyakorlatozás és tapasztalatszerzés céljából harcászati jellegű feladatokat teljesítettek. Támadták a Truk –szigetén lévő épületeket, csapatokat, és az iwo-jimai repülőteret is, mert az onnan felszálló japánok számos B-29-est elpusztítottak Isley Fielden. Az akció sikertelen volt, mert, mint a Matterhorn-műveletek során, most is szétforgácsolták az erőket. A vezérkar sürgetésére Hansell megkezdte a Japán elleni, nappal, nagy magasságból végzett támadásokat. 1944 november 24-én 111 bombázógép szállt fel a Musashi- motorgyár megtámadására. Az immár megszokottnak mondható motorhibák miatt 17 gép visszafordult. Útjuk során a repülők szembetalálták magukat egy, addig ismeretlen jelenséggel, a 9-10000m magasságban 400km/h sebességgel fújó, rettenetes erejű nyugati széllel, az úgynevezett jetstream-mel. A vihar szétszórta a kötelékeket, így csak 24 gép tudta végrehajtani a támadást, szerény eredménnyel. Egy bombázó elpusztult, a vele összeütközött japán vadásszal együtt. A Musashi gyárat még tíz alkalommal bombázták a következő hetekben, szinte eredménytelenül, mert a bombák mindössze 10%-a csapódott be a célba. A 11 bevetésen 40 bombázó pusztult el, egyharmad részük hajtómű problémák miatt. Decemberben, több alkalommal is, bombázták a Mitsubishi-motorgyárat Nagoyában. Az épületek 17%-a elpusztult, öt bombázót lelőttek. A Mariana-szigetekrol indított támadások éppolyan hatástalannak bizonyultak, mint a Matterhorn-hadművelet. Hansell tábornok új eljárásokat dolgozott ki és vezetett be a hatékonyság növelése érdekében. Az összes bevetések 23%-át kellett megszakítani, technikai-főleg hajtómű-hibák miatt. A készenléti ráta növelése érdekében jelentősen csökkentették a gépek súlyát. Kiszerelték, a faroktorony kivételével, az összes lőtornyot és lőszert, megszűntették a külső szárnytartályt. Emiatt 2700 kg-mal könnyebbek váltak a gépek, miáltal kisebb lett a motorok terhelése. A nagykarbantartások elvégzésére a saját főhadiszállását jelölte ki. Így lehetővé vált az egységes szabvány szerinti munkavégzés, megszűntek az alkatrészellátási gondok, javultak a személyi feltételek. A motorok élettartama 200-ról 750 órára növekedett, a megszakítási ráta 23-ról 7%-ra csökkent. Még mielőtt érezhetővé váltak volna az átszervezések hatásai, Hansellt leváltották. A helyét LeMay tábornok vette át, 1945 január 20-án. Eközben a 313-as Bombardement Wing Tinianra költözött, az új, north fieldi repülőtérre. Február 4-én a Kobe elleni támadás volt a B-29-esek utolsó nappali, nagy magasságból végrehajtott támadása. Ezután valamennyi erőt az Iwo Jima elfoglalásáért indított offenzíva támogatására csoportosította át LeMay. A sziget jelentőségét az adta, hogy a vadászgépek innen Japánig és vissza is képesek voltak ellátni a bombázók kíséretét, a B-29-ek számára pedig mint közeli szükségrepülőtér működött.
LeMay, elemezvén a japán gazdaság szerkezetét, megállapította,hogy a japán nagyipar jelentős mértékben függ a gyárak közelébe települt, háziipar-jellegű beszállító hálózattól. Ezek többsége fából, bambusznádból készült könnyűszerkezetes épületekben működött. A sűrűn telepített kisüzemekben nagy pusztítást okozhatnak a gyújtóbombák, így alapjaiban rendíthető meg a japán hadiipar. Tovább vizsgálódva megállapította, hogy a nagy magasságból végzett bombázások pontosságát nagyon lerontotta a jetstream hatás és a célokat gyakorta beborító felhőtakaró. A nagy magasságból indított támadások egyedüli oka a légvédelem elkerülése volt. LeMay úgy látta, hogy át kell térni az éjszaka, alacsony magasságból gyújtóbombákkal végzett támadásokra. Az átszervezés érintette a támadó kötelékek felépítését is. A gépek kötelékbe rendeződése, a vadászok ellen hatékony, ún. „Combat box”-ba való elhelyezkedés sok időbe tellett, rengeteg üzemanyagot égettek el eközben, és a 10000m magasságba történt emelkedés alatt. A teljes üzemanyag- és bombaterheléssel repülő gépek motorjai rendkívüli igénybevételnek voltak kitéve az utazómagasságba történő emelkedés során, valamint a jetsream-hatás következtében. A gyújtóbombákkal végrehajtott szőnyegbombázás nem igényel preciziós célzást, és a sötétben a légvédelem hatékonysága sem volt kielégítő. Elrendelte, hogy a gépek egyenként szálljanak fel, ne várják be egymást, hanem azonnal a célpont felé repüljenek, egyénileg derítsék fel a célt és hajtsák végre a bombázást. A célok kijelölését-gyújtó és fényjelző bombákkal- nagy tapasztalattal rendelkező személyzetek végzik el. A már korábban elvégzett súlycsökkentésnek és az új harceljárásoknak köszönhetően javult a gépek megbízhatósága és 6000-ről 8000 kg-ra nőtt a hordozható bombateher. Az éjszakai támadások mellett szólt a japán éjszakai vadászerők és lokátorhálózat gyengesége is.
Az 1945 március 10-11-i, Tokyo elleni támadást az már az új elvek szerint szervezték meg. A 302 felszállt gép közül 279 hajtotta végre a feladatot, 14-et a légvédelem lelőtt. A célmegjelölés pontos volt, a két órán keresztül tartó támadás eredménye magasan felülmúlta LeMay legvadabb elképzeléseit is. A gyújtóbombák okozta, önállóan kialakult tüzek a szél hatására a Hamburgban megismert olthatatlan, rettenetes tűzviharban egyesültek. Tokyo házainak 40%-a (267000 épület) elpusztult, 84000 japán elégett, megfulladt a füstben, vagy más, szörnyűséges módon halt meg. A több, mint 40000 sebesült gyakorlatilag semmilyen ellátást nem kaphatott, nem lévén elegendő eszköz a súlyos égési sérülések ellátására. Március 11 éjjelén a Nagoya ellen intézett támadás során nem alakult ki a várt tűzvihar, így csak öt km2- t sikerült elpusztítani. Két nappal később Oszaka, 16-án Kobe jelentős része égett ki. Az egyhetes hadjárat során 120000 civil lakos vesztette életét. A bombázó parancsnokság és a Boeing vezérkara is megnyugodhatott: az eredmények igazolták a tömérdek elköltött pénzt. Március 20-án a XXI-es Bombázó Parancsnokság átmenetileg felfüggesztette a bombázásokat, nem éppen emberbaráti okokból: kifogytak a gyújtóbomba-készletek. A raktárak feltöltéséig taktikai bevetésekkel támogatták Okinawa elfoglalását. 1945 áprilisban újraindították a támadásokat Nagoya, Tokyo, Oszaka, Kobe és Yokohama ipari és lakott területei ellen. Április 7-én 153 B-29-es a földig rombolta a Nakayima-motorgyárat. Május elején a bombázások következtében a japán motorgyártás megszűnt. Április 7-én 327 gép további 20km2-t égetett fel Tokyo városnegyedeiből, 7 bombázó elvesztése árán. Május végére Tokyo felét elpusztították. Április-májusban összesen 43 Superfortress veszett el a harcokban. A növekvő gépveszteségek miatt új harceljárást kellett kidolgozni. A japán vadászerők gyengítése céljából felújították a nappali bombázásokat, de erős vadászkísérettel. Május 29-én 454 B-29-es Yokohamát támadta, Mustangok védelme alatt. Az összecsapásokban 26 japán és 3 amerikai vadászgép veszett oda, valamint 4 bombázó. Ennek hatására a japán hadvezetés felfüggesztette a bombázók elleni támadásokat, és minden erőt a várható amerikai partraszállás ellen tartalékolt. Ettől kezdve a bombázók korlátlanul uralták a légteret Japán felett. Június 5-én Kobét törölték a célpontok listájáról. A hónap végére 6 nagyváros vált a földdel egyenlővé. Közben felállították Guam szigetén a 315-ös bombázó ezredet, amelyet a már gyárilag lekönnyített B-29B tipussal szereltek fel. A 315-ösök, rövid formába hozás után, június 26-augusztus 10-e között teljesen lerombolták a japán olajfinomító hálózatot. Augusztus 1-ig Toyama, Nacamu, Fukui városok több, mint 80%-át felégették. A hat legnagyobb japán város-Nagoya, Tokyo, Kobe, Kowasoki, Yokohama-lakosságának a száma az 1940-ben számított 13500000-ról 5500000-re csökkent. A 315-ös Bombardement Wing 1945 márciusban hozzálátott a japán kikötők módszeres elaknásításához. Körülbelül 13000 akusztikus és mágneses aknát dobtak le a Simonoseki-szorosban, Hirosima, Kure,Tokyo, Nagoya, Tokuyama, Aki, és Noda kikötői közelében. Áprilisban Japán hajóforgalma teljesen leállt. Az ellátási nehézségek mérséklése érdekében a hadvezetés megparancsolta, hogy a kereskedelmi hajók törjenek át az aknamezőn. Ez 85 hajó és értékes rakományuk teljes pusztulásával járt. A japán hajóállomány 10 %-a az aknazárakon veszett oda. Június közepén a japán nagyvárosok elleni bombatámadások megszűntek, azokat teljesen lerombolták. LeMay további 58, kisebb város megtámadására adott utasítást. A japán vadászlégierő gyakorlatilag semmilyen ellenállást nem tanusított, így a bombázók azt is megtehették, hogy röpcédulák ledobása útján 2-3 nappal előbb figyelmeztették a lakosságot a küszöbönálló támadásról. Június végén a lakosság a pánik jeleit mutatta. Tömegek költöztek ki a városokból, a termelés, közigazgatás az összeomlás szélén állt. Szünetelt az áramszolgáltatás, a vezetékes vízellátás. Képtelenek voltak szakszerűen kezelni a betegeket, sebesülteket, ellátás híján tömegesen haltak meg az égési sérültek. A kormány népfelkelést hirdetett, és 150000 bambusz szuronyt osztott széjjel, mintegy beismerve, hogy Japán nem képes a háború folytatására.
A mariana-szigetekről indított 34000 bevetésen 170000 tonna bombát dobtak le, 371 gép elvesztése árán. A leggyakrabban használt eszköz a DuPont és a Standard Oil által kifejlesztett napalm bomba volt.
A kezdeti kudarcok után LeMay tábornok szakszerű szervezésével a B-29 végül is döntő szerepet játszott Japán legyőzésében. Az európai mellett a távol-keleti hadszíntéren is bebizonyosodott az, hogy a jól vezetett tömegtámadásoknak, a mindenhol várható, mindent elpusztító, fölégető bombazápornak hoszzú távon semmilyen gazdaság, társadalom nem képes ellenállni.

Az atombombák
A 30-as években Frederic Joliot-Curie és felesége, Irene, felfedezték a mesterséges radioaktivitást. 1938-ban OttoHahn és Fritz Strassman német fizikusok megállapították, hogy az urán atommag stabilitása nem kielégítő, hasadni képes, vagyis, miközben két részre osztódik, mérhetetlen mennyiségű energia szabadul fel. Eennek alapján, egyidejűleg, több tudós felfedezte, hogy meghatározott tömegű urániumban önfenntartó maghasadási reakció léphet fel. Ennek az elméletnek a kidolgozója a magyar fizikus, Szilárd Leó volt. Az olasz Enrico Fermi és Joliot-Curie is hasonló következtetéseket vont le. Szerintük, ha az uránatom bomlása közben több, mint egy neutron szabadul fel, akkor ezek mindegyike képes a mellette lévő uránatomot széthasítani. Az egyik atomról a másikra terjedő folyamatot láncreakciónak nevezték. A felfedezések nem maradtak titokban. Megindult a harc a világ urániumkészleteinek a megszerzéséért. A belga Union-Miniére bányavállalat belga-kongói lelőhelyeiről Belgiumba, az oleni dúsítóba szállított nyersanyagból kb 1200 tonna dúsított uránkoncentrátumot állítottak elő. A német csapatok 1940 áprilisban elfoglalták Belgiumot, így, a világ akkori hasadóanyag-készletének a fele a németekhez került. Az Union Miniére tulajdonosa, Edgar Sengier, hajókra rakatta a katangai bányákban 1939-ben kitermelt összes uránércet, mint gyógyszeripari gyantát. Az iratok szerint Fokvárosba szállítandó rakomány az Atlanti-óceánt átszelve New Yorkba került, és hosszabb ideig az állami raktárakban pihent. Ez a mennyiség lett a Manhattan-terv kivitelezéséhez szükséges nyersanyag, ebből készültek el az első amerikai atombombák.
A második világháború kezdetén, a villámgyors sikerek mámorában leledző német hadvezetést csak felszínesen érdekelték a maghasadásban rejlő lehetőségek, különösen azért, mert az atomelmélet erősen kötődött az Einstein által felfedezett relativitás-elmélethez. Zsidó huncutságnak tartották, de ennek ellenére, mégis megtették a kezdeti lépéseket. Kicsit elkéstek, mert a norvégiai Ryukanban működő Norsk-Hidro vállalat--amely a világon elsőként volt képes a nehézvíz ipari méretű gyártására-- által előállított nehézvíz-készletet 1940 március 16-án, a németek orra előtt, Párizsba vitték. A nehézvíz ritka izotóp, a természetben 6400 liter közönséges víz tartalmaz 1 liter nehézvizet, amely az atomreaktorban a neutronok lefékezésére használatos. A Franciaországot megszálló németek megint elkéstek, mert Angliába (az időközben,”Tube Alloys”néven elindított atombomba-program céljaira ) szállították a világ legnagyobb nehézvíz- készletét, 185kg-ot. Az élethalál harcot vívó Angliának azonban elégtelennek bizonyultak a kapacitásai, és Anglia területe, a német bombázások miatt nem volt biztonságos ilyen célú, hatalmas ipari létesítmények elhelyezésére. Ezért az 1942 június 20-i washingtoni értekezleten--az angol tudósok heves ellenállása ellenére--Churchill beleegyezett abba, hogy Anglia az Egyesült Államokkal közösen folytassa a kutatásokat. Az angol szakemberek attól tartottak, hogy kirekesztik őket a munkálatokból, miután minden hasznos információt átvesznek tőlük az amerikaiak. Aggodalmuk nem volt alaptalan: ugyanúgy kiszorították őket, mint ahogy ők korábban tették ezt a franciákkal. (Az erősebb kutya szokott randevúra menni.) Így az angol, francia kutatási tapasztalatok, szakirodalom, nehézvíz-készlet és korábban az afrikai uránérc mind a tengeren túlra vándorolt. Oda, ahol kellő számú szakember, hatalmas anyagi bázison, nagy biztonságban tevékenykedhetett.
Az ellenállási mozgalom szakértői 1942 telén felrobbantották a már megszállt Norsk--Hidro üzem nehézvíz-előállító részlegét. De nem ez volt a német atomprogram kudarcának egyedüli oka. Eleinte a németek minden tekintetben vezettek vetélytársaik előtt. A német gazdaság második helyen állt az USA mögött az ipari kapacitások tekintetében. Német tudósok fejezték be elsőnek az urániummal és nehézvízzel működő atomreaktorral kapcsolatos elméleti kutatásokat. Ők értek el először, valós eredménnyeket a láncreakció beindításában. Kimutatták, hogy a reaktorban új elem--plutónium-- jön létre. Megszervezték--elméletben--a fém uránium ipari előállítását. A következő lépést, a laboratóriumi kísérletekről az ipari termelésre való átállást azonban nem tették meg. Mi volt ennek az oka ? Amíg sorra nyerték a csatákat a frontokon, addig úgy ítélték meg, hogy atombomba nélkül is megnyerik a háborút. A sztálingrádi, és az azt követő sorozatos vereségek, az új frontok--Afrika, Dél -Európa--megnyitása fölemésztették a német ipart, falták az energiát, embert, nyersanyagokat. 1940-42-ben még érintetlen volt a kohászat, energia-termelés, megvoltak az anyagi-emberi erőforrások, amelyek éppen akkor pusztultak el a végsőkig való kitartás, a visszavonulások során, az angol-amerikai bombák záporában, amikor már csak az atombomba menthette volna meg a birodalmat. A Németország egész területét pusztító stratégiai bombázások elől nem lehetett volna elrejteni a nagykitejedésű atomenergetikai üzemeket. Nem maradt sem, erő sem idő, de főképpen kapacitás egy ilyen, az egész német gazdaságot megmozdító beruházásra. A náci vezetés egyébként sem volt hajlandó felismerni az atombomba előnyeit, de azt sem tudták felmérni, hogy mibe kerül. A Manhattan-tervhez képest kétszázszor kevesebb pénzt, másfél-ezerszer kisebb emberi erőforrást fordítottak a kutatásokra. Úgy gondolták, ha bebizonyosodik az, hogy a rendkívül fejlett német tudomány kudarcot vall, akkor más országok sem képesek a bombát előállítani, ennyiben tehát hasznosak a német kutatások. 1943 július 8-án, hét hónappal az után, hogy Enrico Fermi Chicagóban beindította a láncreakciót, Rudolf Menzel, aki a német egyetemeken folyó katonai célú kutatásokat irányította, ezt írta Göringnek: Bizonyosra vehető, hogy az ellenséges hatalmak nem képesek Németországot megelőzni az atomfizika terén. Walter Gerlach, fizikus, 1944 decemberében meg volt győződve arról, hogy még mindig őrzik vezető pozíciójukat az USA-val szemben. Ekkor már romokban hevert a birodalom nyugati fele, a rakéta-kutatásokra fordított összeg százszorosan múlta felül az atomfegyverre fordított pénzeket. Így hát, részben saját szűklátókörűségüknek, részben a szövetségesek stratégiai bombázásainak köszönhetően a német hadiipar alulmaradt az atombombáért indított versenyben.
A japán hadvezetés, miként a németek is, a könnyű győzelmek időszakában nem mutatott érdeklődést az atomkutatások iránt, Amikor aztán sorra szenvedték el a vereségeket, egyszeriben sürgőssé vált az atombomba gyártása.
1942 július 8-án a japán császári flotta vezérkara értekezletet tartott az atomenergia katonai felhasználásáról. Ezen nemcsak az admirálisok vettek részt, hanem vezető japán tudósok, köztük Nisina Josio fizikus, aki Koppenhágában Niels Bohr tanítványa volt. Megjelent Szagane Riokiti, a Tokyo egyetem professzora is. A katonák röviden vázolták a hadi helyzetet, amely korántsem olyan volt, mint ahogy azt a sajtó láttatni akarta. Bejelentették, hogy a hadászati helyzet olyan súlyos, hogy csak valamilyen szuperhatású fegyver segítségével nyerhető meg a háború. Jaszuda Takao tábornok, a Repüléstechnikai Kutatóintézet vezetője már évekkel korábban megbízta Riokiti professzort olyan intézkedések kidolgozására, amelyek segítségével Japán uránérchez juthat. Josio professzort a hasadó anyagok robbanóanyagként való felhasználása elméletének kidolgozásával bízta meg. Az 1942 júliusi értekezleten a témában már előzetesen kutató tudósok kijelentették, hogy legalább tíz esztendőre lenne szükség az atombomba előállításához, feltéve, hogy rendelkezésre állnak a megfelelő nyersanyagok és munkaerő. A vezérkar megbízta Nisina professzort az „N” terv, a japán atombomba-program vezetésével. A tudósok, noha jól látták, hogy a terv végrehajtása jóval felette van a japán gazdaság teherbíró képességének, mégis hozzáláttak a munkákhoz. Míg a Manhattan-terv kivitelezői 2 milliárd dollárt (1946-os árfolyamon) használhattak fel, és 150000 ember állt rendelkezésre, a német ráfordítás nem haladta meg a 10 millió dollárt, és összesen 100 főt foglalkoztattak, a japánok az „N” terv részére ennek is csak a töredékét biztosították. Nem voltak képesek ipari mennyiségű uránérchez hozzájutni, hiányoztak lényeges elméleti alapok, anyagok, kutatóintézeti berendezések, energia, a társtudományok szakértői. A munkálatok a tokyoi Repüléstechnikai Kutatóintézet 49-es pavilonjában, egy kétemeletes faépületben folytak. 1944 januárjában még csak az uránizotópok gázdiffúziós szétválasztására szolgáló berendezés kísérleti példánya volt készen. A hadi helyzet változásával természetesen a kutatók helyzete is romlott. 1945 április 15-én 160 B-29-es bombázta Tokyot. Ekkor nemcsak a Repüléstechnikai Intézet pusztult el, hanem a 49-es pavilon is, amelyben bennégett az uránizotóp szétválasztó berendezés. Ezzel gyakorlatilag megszűnt annak az esélye, hogy japán belátható időn belül atombombához juthat. Ezután a Kyotoi Egyetemen Arahacu Bunszaku vezetésével az urán-235-ös izotópjának centrifugális szétválasztásával foglalkoztak. A haditengerészet által finanszírozott kutatások célja már csak az volt, hogy megállapítsák: elő tud-e atomfegyvert állítani az ellenség? 1945 július 22-én Bunszaku és kollégái a Biva-tó melletti pilótaiskolában rendezett találkozón közölték a flotta képviselőivel, hogy részben saját kutatásaik, részben semleges országokból származó információikra alapozva kijelentik, hogy noha, elméletileg gyártható atombomba, de ebben a háborúban senki sem fog bevetésre alkalmas eszközzel rendelkezni. A dokumentumok szerint, ebben az időben húzott át a bázis felett 10000m magasságban Charles Sweeney őrnagy Great Artist nevű gépével. Sweeney gyakorló bevetésről tért haza. Egy 4500 kg súlyú bombát dobott le Kobéra, 12000m magasságból, majd meredek süllyedéssel sebességet gyűjtve, sietve távozott a cél fölül.

A Manhattan-terv

Az Edgar Sengier által New Yorkba csempészett uránérc egy időre raktárba került, mert sem a kormány, sem a hadügyminisztérium illetékesei nem tulajdonítottak kellő jelentőséget az atomfizika legújabb felfedezéseinek. Elsőként Szilárd Leó és Enrico Fermi próbálta ráirányítani az illetékesek figyelmét az új lehetőségekre, de kudarcot vallottak a fegyveres erők képviselőivel folytatott tárgyalásokon. A Németországból érkező aggasztó hírek hatására Szilárd és Fermi a korszak legtekintélyesebb tudósához, a Németországból elüldözött és Amerikában letelepedet Albert Einsteinhez fordultak, aki roppant népszerű volt kormánykörökben is. Einsteint hamar megyőzték arról, hogy az atomkutatásokkal foglalkozó országok--különösen a németek--háborús célokra kívánják felhasználni a tudományos felfedezéseket. Einstein levélben fordult Roosevelt elnökhöz, amelyben vázolta a várható fenyegetettség természetét. Az üzenetet Alexander Sachs, Roosevelt nem hivatalos tanácsadója--akit Einstein alaposan felkészített--juttatta el az elnökhöz, 1939 október 11-én. Einstein és Sachs érvei meggyőzték az elnököt arról, hogy az Egyesült Államoknak nem szabad kimaradnia az atombomba építéséért folytatott versenyből. Ezután, egészen a pearl-harbouri támadásig nem történt semmi. A Fehér Házban, az eseménye hatására, fordulat történt. 1941 december 6-án döntést hoztak az atomfegyver gyártásához szükséges kutatások és munkák megkezdéséről, pénzalapok elkülönítéséről. 1942 augusztus 13-án úgy döntött a kormány, hogy az összes tevékenységet Manhattan-project fedőnév alatt egyesítik. Az atomkutatásokkal kapcsolatos munkák egy erre a célra létrehozott katonai bizottság ellenőrzése alá kerültek. Ennek vezetőjévé Leslie Grovest nevezték ki. Groves ezredes, akit ebből az alkalomból tábornokká léptettek elő, laktanyák és raktárak építésével foglalkozott. Legjelentősebb munkája--amelyet fele annyi idő alatt oldott meg, mint amennyivel rendelkezett--a Pentagon építése volt. A terv tudományos vezetője Robert Oppenheimer lett, aki jómódú, német származású szülők gyermeke volt. Tanult a Harward, cambridgei, a göttingeni egyetemeken. Sokat foglalkozott az urán-235-ös izotóp kritikus tömegének a meghatározásával, uránizotópok elektromágneses szétválasztásával. A Berkeley--egyetemen tartott előadásai roppant népszerűek voltak. A projectben résztvevők szigorú nemzetbiztonsági vizsgálatokon estek át. Levelezésüket cenzúrázták, telefonjaikat lehallgatták, a fontosabb személyeket éjjel--nappal megfigyelték, irataikat hamis nevekre állították ki. Például Niels Bohr Nickolas Backer, Enrico Fermi Henry Farmer néven szerepelt. Kezdetben 1 milliárd dollárt bocsátottak Groves rendelkezésére, de mindig nagyvonalúan bántak a forrásokkal. Amikor a tudósok válaszút elé kerültek, hogy melyik módszerrel--urán-235 dúsítással, vagy plutóniumdúsító reaktor építésével --állítsanak elő nukleáris robbanóanyagot, a Pentagon mindkét eljárás költségeit vállalta. A legnagyobb vállalatokat vonták be a munkálatokba. Az urándúsító üzemet az Union Carbide építette fel Oak Ridge-ben. Ennek kutatóbázisa Ernest Lawrence laboratóriuma volt a Berkeley-egyetemen. A plutónium-dúsító reaktorokat Enrico Fermi irányításával a DuPont hozta létre Hanfordban. Az elméleti kutatások a Harward--, Princeton- és a California-egyetemeken folytak. 1942 december 12-én, Enrico Fermi, a világon először, önfenntartó láncreakciót indított be, megnyitva az utat az atombomba építéséhez. Oppenheimer javaslatára egyesítették az egyetemeken folyó kutatásokat. Oppenheimer a sikeres munka fontos feltételének tartotta, hogy a kutatók szabadon érintkezhessenek egymással, és közös erővel dolgozhassanak a fölmerült problémák megoldásán. Ezt a lépést a biztonsági főnök heves ellenkezése ellenére Groves is jóváhagyta, mert így jobban rajta tudta tartani a szemét az új-mexikói Los Alamosban gyülekező tudósokon. A Manhattan-terv biztonsági szolgálatát Borisz Pash alezredes, az amerikai pravoszláv egyház metropolitájának a fia vezette. Az általa irányított szervezetnek kellett megakadályoznia azt, hogy az oroszok, vagy a németek tudomást szerezhessenek a műszaki-tudományos eredményekről, és ők biztosították, hogy az atombomba bevetése teljes meglepetést okozzon.
Még csak hozzávetőleges ismeretek voltak az atombomba várható méreteiről, súlyáról, amikor 1943 szeptemberében megrendelték a fegyver szállítására szánt B-29-es gépek átalakítását. A munkálatokat Silverplate fedőnév alatt az omahai gyárban végezték el. Ennek során csak a faroklövész és fegyverzete maradt meg, továbbá kiszerelték a személyzet védelmé szolgáló páncélzatot is. Egy erős, „H” alakú keretet rögzítettek a bombatérben, és erre került rá a nagy teherbírású bombazár, a bombatámaszokkal együtt. Átalakították a kioldó és gyújtó áramköröket is, amelyeket többszörös biztonsági rendszerrel egészítették ki. Néhány gépet Curtiss-gyártmányú légcsavarokkal láttak el, amelyek fékező állásban is működhettek. A lapáttövek profilját megvastagították, ezzel növelve a motorokon átszállított levegő mennyiségét. A súlycsökkentés révén 12000m-re nőtt a gépek csúcsmagassága, amely jóval a japán vadászok által elérhető felett volt. 1944 nyarán létrehozták az 509-es Composite Group-ot, amely egyetlen, a 393-as századból állt, és Vendover mellett (Utah) állomásozott. Parancsnoka Paul Tibbets ezredes volt, aki számos harci bevetésen vett részt Európában és Észak-Afrikában, B-17-es gépekkel, majd B-29-eseket repült be. A 393-as század parancsnoka Charles Sweeney őrnagy lett. Az 509-es Group teljesen önálló alakulat volt, saját mérnökszolgálattal, hajózó-és karbantartó személyzettel, ellátó szervezettel, tábori csendőrséggel. Ugyanazoknak a titkossági és megbízhatósági követelményeknek kellett megfelelniük, mint a Manhattan-terv többi résztvevőjének. A Vendover melletti bázison megkezdődtek a kiképző repülések, amelyek során azt gyakorolták, hogyan lehetséges, bombaoldás után 40 másodperc alatt legalább 3km távolságba eljutni a céltól.

A Pentagon, még a második front megnyitása előtt, létrehozta a különleges akciókra kiképzett Mission Alsos nevű alakulatot, amelynek a parancsnoka Pash alezredes lett. Ez az osztag, az inváziós csapatokkal együtt haladva, a német atomkutatásokra vonatkozó adatok, személyek és anyagok felkutatását és begyűjtését végezte. A tudományos szakértői feladatokat a holland Samuel Goudsmit fizikus látta el. Goudsmit nem dolgozott a Manhattan-tervben, de kellően jártas volt az atomfizikában. Az amerikaiak megbízható értesüléseket kívántak szerezni a német kutatások állásáról, mert meg voltak győződve arról, hogy azok, megtartva kezdeti előnyüket, jóval előbbre járnak az atombomba gyártásában. Félreértették a német tervekkel kapcsolatos információ-hiányt: azt a titokvédelem javára írták. El sem tudták képzelni, hogy a német munkálatok a valóságban jelentéktelenek voltak. Aggasztotta az amerikai hadvezetést az, hogy Hitler folytonosan a csodafegyverekről beszél. Az Alsos-szervezet Párizsban rátalált arra a ciklotronra, amelyet Joliot-Curie indított be és a németek üzemeltették. Az igazi, nagy fogást a strasbourgi egyetemen csinálták. Goudsmit a megsemmisítésre szánt anyagok közt talált egy mappát, amely vezető német fizikusok levelezését, vázlatokat, piszkozatokat tartalmazott. A papírok kétnapi, alapos tanulmányozása után megállapította, hogy a német kutatások nem jutottak túl a laboratóriumi méreteken, ráadásul nem a legrövidebb és legkönnyebb utat választották a nukleáris robbanóanyag előállításához. Kiderítette, hogy az egyetlen atommáglya Stuttgarthoz közeli Hechingenben működik, a fémurán előállítását az Auer Gesellshaft oranienburgi üzeme végzi. Ezt a gyárat, néhány nappal a szovjet csapatok beérkezése előtt a légierő a felismerhetetlenségig lerombolta. A francia megszállási zónában lévő hechingeni laboratóriumot órákkal a franciák előtt szállta meg Pash alakulata. Letartóztatták az itt talált tudósokat, köztük Otto Hahn-t is. Heisenberg még az előző napon Bajorországba menekült. Mire a franciák megjelentek a környéken addigra leszerelték az értékesnek tartott berendezéseket, azután felrobbantották az épületeket. Az Alsos-szervezet németországi és párizsi tevékenykedése később komoly feszültségeket okozott a francia-amerikai kapcsolatokban, ugyanakkor évekre hátráltatta a szovjet kutatásokat.

1945 nyarán az 509-esek Tinian szigetére költöztek és nagyméretű, nagy robbanóerejű bombák ledobását gyakorolták a még épen maradt japán célpontok ellen. Eközben LeMay bombázóezredei szisztematikusan égették fel a városokat. Groves tábornok aggodalmaskodni kezdett, vajon marad-e a nyár végére megfelelő méretű, sértetlen célpont, amelyen demonstrálni lehet az atombomba hatását. LeMay parancsot kapott, hogy négy várost, Hiroshimát, Kobét, Nagaszakit és Niigatát törölni kell a célpontok listájáról. Kobe és Niigata lakosai csak a háború után tudták meg, hogy a „bi-szanok” (így nevezték a japánok a Superfortresseket) miért kímélték meg őket a nyár végén.
1945 július 16-án felrobbantották a Gadget nevű kísérleti atombombát Alamogordóban. A sajtó egy felrobbant lőszerraktárról beszélt, amelynek hatását a 400km távolságban lévő Gallupban is érezték. A potsdami konferencián tartózkodó Truman elnök részletesen beszámolt az eseményről a szövetségeseinek, kivéve Sztálint. Neki csak annyit árult el, hogy az USA nagy robbanóerejű fegyvert fejlesztett ki, amelyet japán ellen kíván felhasználni. Noha Sztálin válasz nélkül hagyta a hírt, az NKVD által részletes információkkal rendelkezett. Július 16-án az Indianapolis cirkáló San Franciscoból Tinianba szállította az első atombomba uránium töltetét. 1945 július 312-én Groves helyettese, Farrel tábornok jelentette, hogy a legénység, a repülőgép és a bomba készen állnak. Augusztus 2-án LeMay és vezérkara Hiroshimát jelölte meg elsődleges célként, mert a felderítés szerint nem volt a közelben hadifogolytábor. Augusztus 5-én Tibbets ezredes felfestette az omahai építésű, B-29-45-MO tipusú, 44-86292 számú gépe oldalára az édesanyja nevét. A bevetés előtti eligazításon Parsons fegyvertechnikus tájékoztatta a legénységet, hogy az új bomba, noha mindössze 4500kg-ot nyom, pusztító ereje 20000tonna TNT-vel, 4000 Superfortress bombaterhével egyenlő. Bemutatta az almogorodói robbantásról készített fotókat, ezzel is nyomatékosítva, hogy miért gyakorolták olyan sokáig a nagymagasságú bombavetés utáni sebesség-gyűjtést és gyors távolodást. Tibbets elmondta, hogy 7 gép vesz részt az akcióban. Egy tartalékként Tinianban várakozik. Három a Hiroshima,Kokura és Nagaszaki felett uralkodó időjárást deríti fel, két gép a célpontot fényképezi és műszertartályokat dob le. A bomba gyújtószerkezetét csak a levegőben szerelik össze, mert egy felszállás közben bekövetkező robbanás elsöpörheti az egész szigetet. 1945 augusztus 6-án, 2 óra 45 perckor az Enola Gay felszállt, és a levegőben csatlakozott hozzá Sweeney őrnagy és Marquardt százados gépe. Reggel 7 órakor Claude Eatherley őrnagy átrepült Hiroshima felett. A város felett 20 km átmérőjű körben derült volt az idő, mindenütt máshol sűrű felhőzet takarta el a földet. Eatherley leadta a jelentését: A felhőzet minden magasságban kevesebb, mint 3 tized. Bombázza az első célpontot. Tibbets 8 óra 15 perckor érkezett a város fölé, ahol 9450m magasságban kioldotta a Little Boy nevű bombát, amelyet 47 másodpercig tartó zuhanás után, 600m magasságban a radarmagasságmérő szerkezet felrobbantott. Abban a percben meghalt 75000 ember. Romba dőlt 48000 épület. Truman elnök a sajtó előtt bejelentette az eseményt. A japán vezetés csak augusztus 8-ra tudott valamelyest tiszta képet kapni az eseményről, de csak egy rövid jelentést adott ki a főparancsnokság augusztus 7-én, miszerint Hirosimát egy bomba teljesen elpusztította. Az amerikai hadvezetés, mivel japán részről semmiféle reakciót nem tapasztalt, a bombázások folytatására adott utasítást. Augusztus 7-én és 8-án B-29-es gépek bombázták a toyokawai fegyverraktárakat, a yawatai kohászati műveket, és 189 tonna aknát szórtak a kikötők környéki vizekbe. A japán háborús kabineten belül heves vita folyt a hadi helyzetről, döntés azonban nem született. A hadsereg vezetése felszólította Nisina Josio professzort, hogy 6 hónapon belül készíttesse el az atombombát. Kavabe tábornok azt fontolgatta, hogy lehetővé teszik az amerikaiak számára a partraszállást Kyushu-szigetén, majd atombombával felrobbantják a szigetet. Végül, átlátták, hogy Japán gyakorlatilag semmilyen, a célhoz vezető eszközzel nem rendelkezik. Ekkor Nisina professzort Hiroshimába küldték, helyszini szemlére. A látottak meggyőzték arról, hogy valóban atombomba robbant a város felett. Az olvadt tetőcserepek segítségével kiszámította a robbanás hőmérsékletét. Az emberek és tárgyak sima kőfelületeken látható sziluettjei alapján meghatározta a robbanás magasságát. Különböző helyekről vett talajmintákból megállapította a radioaktivitás mértékét. Decemberben daganatok lepték el a testét, és hamarosan meghalt.
1945 augusztus 9-én előkészítették az Omahában épített, B-29-35-MO típusú, 44-27297 számú, Bock’s Car nevű gépet, amely Sweeney őrnagy parancsnoksága alatt felszállt Tinianról. Amíg a hiroshimai támadás gyakorlatilag eseménytelen volt, ez a bevetés számos nehézséggel járt. A Fat Man nevű plutónium bombát, tervezési okból már a földön össze kellett szerelni. Felszállás előtt üzemanyag szivárgást észleltek és az időjárás is romlani kezdett. A kötelék, amely ugyanolyan összetételű volt, mint a hiroshimai, navigációs hibák miatt csak a japán partok közelében állt össze, egyórai késlekedés után. Hopkins őrnagy, akinek a robbanást kellett fényképezni, a rádiócsend miatt csak nagy nehezen tudott csatlakozni Sweeney-hez, akinek a gépében egy üzemanyag-átszállítószivattyú elromlott. Az időjárás-felderítők Kokura és Nagaszaki felől is jó időt jelentettek, így az elsődleges célpont, Kokura felé vették az irányt, de, mire odaértek, megfordult a szél és a közelben, a korábban lebombázott, égő kohászati üzemek felől jövő vastag füst betakarta a várost. Sweeney többszöri rárepülés után sem látta a célt, emiatt, noha fogytán volt az üzemanyaga, Nagaszaki fölé repült, ahol a szakadozott felhőzeten át jól látszott a város. 11óra 2 perckor kioldotta a bombát, amely felrobbant és megölt 35000 embert. A Kokura feletti keringés, a kötelékbe rendeződés során elhasznált üzemanyag hiányában már szó sem lehetett arról, hogy Tinianon szállnak le. Okinawa felé indultak, ahol a pálya foglaltsága miatt várakozásra szólították fel Sweeneyt, aki a hibás benzinszivattyú és a fogytán lévő üzemanyagra való hivatkozással vészhelyzetet jelentett, így hamarosan feltölthették a gépet, kijavították a szivattyút és visszatértek Tinianba.
Ezen a napon a szovjet hadsereg háborúba szállt Japán ellen, és elsöpörte a Mandzsuriában állomásozó Kvantung--hadsereget. Ezután a japán kormány bejelentette a feltétet nélküli kapitulációt. Az amerikaiak attól tartva, hogy nem jut el minden harcoló japán egységhez a megadás híre, 804 géppel japán célpontokat bombáztak augusztus 14-én. Másnap Hirohito császár rádiószózatban jelentette be a kapitulációt. A japánok legtöbbje most hallotta életében először a császár hangját.
A háború végetért, de a Superfortressek számára még akadt feladat. Élelmiszert, ruhaneműt dobtak le a japán, kínai, koreai táborokban lévő amerikai hadifoglyok számára. A 63500 katona részére 1066 gép 900 bevetésen 4470 tonna segélyt juttatott el. Eközben 8 B-29-es lezuhant, a legénységből 77-en hősi halált haltak.
Az egyik B-29-est a hamhungi (Korea) fogolytábor közelében egy szovjet Jak-9-es megtámadta. A bombázó súlyos sérülései miatt kényszerleszállást hajtott végre. Szerencsére, a Zsizsevszkij nevű pilóta által közvetített internacionalista segítség nem követelt áldozatokat.
Fél évszázad elmúltával is folynak még a viták arról, hogy szükség volt- e az atomfegyver alkalmazására, be kellett-e mindkettőt vetni ? A közvélemény egyik fele egyértelműen elítéli, azt állítva, hogy a fő cél nem a világháború gyors befejezése, hanem a Szovjetunió, és a világ megfélemlítése volt. Rémisztő, oktalan erődemonstráció, amelyet semmi sem indokolt, hiszen a japán gazdaság, hadi potenciál teljesen kimerült, az ellátás, közigazgatás 1945 nyarának végén megszűnt. A lakóházak, ipari létesítmények elpusztultak. A lakosságon a pánik jeleit tapasztalhatták. A szovjet hadsereg háborúba lépett Japán ellen, így a háború terhei nemcsak az USA-t súlytották. A másik oldal, főképpen az amerikai elemzők szerint a bombák alkalmazásával elkerülhetővé vált a nagy véráldozatokat követelő partraszállás, Japán elfoglalása. Ezzel megkímélték legalább félmillió amerikai katona életét, és hatalmas anyagi veszteségeket kerültek el. A katonai szakértők szerint a háború 1946 nyaránál hamarabb nem fejeződött volna be, ismerve a japán katonai szellemet, a szamuráj mentalitást. Gyakorta hivatkoznak a japánhoz közeli szigetvilág elfoglalására, amely rengeteg véráldozatot követelő, hosszú harcok árán következett be. Okinawa elfoglalását 1945 április 1-én kezdte meg a 180000 fős inváziós hadsereg, 2000 repülőgép támogatásával. A védők létszáma kevéssel meghaladta a 69000-t. Velük szemben 40 nap alatt mindössze 5km-t sikerült előrenyomulni. Ugyanakkor Morotai szigetén a 45000 fős partraszálló erők vesztesége 44 halott volt. Az Iwo Jimát elfoglaló amerikaiak 5500 katonát vesztettek, szemben a japánok 12500 halottjával. Saipanon az amerikai veszteség 3000, a japánoké 24000 halott. Valószínűleg közel járhatott az igazsághoz az a névtelen főtiszt a Pentagonból, aki azt nyilatkozta: Nem volt más választásunk, ezt a bombát le kellett dobnunk, különben hogyan magyaráztuk volna meg a kiadásokat.
A manhattan-terv teljes költsége 1 889 604000 dollár volt, 1946-os árfolyamon. Ez az összeg 1996-ban 21 570 821000 dollárnak felelt meg. Ez, többek között tartalmazza azt a 76 millió dollárt is, amelybe a Silverplate-program került. A Los Alamos project ára 74 055000 USD (96-ban 845 377000) Hanford: 390 124000 USD (4 453 470000). Úgynevezett ” Special Operatings Materials” : 103 369000 USD (1 180 011000).
Az összes, II. világháborúban gyártott amerikai
akna, lőszer, gránát 31,5 milliárd
kézi lőfegyverek 24 milliárd
összes páncélos jármű 64 milliárd
tüzérségi eszközök 37,6milliárd
dollárba kerültek, 1996-os árakon. Négy atombomba készült el, így egy darab átlagos költsége,1946-os árfolyamon 476millió, (1996-ban 5 milliárd).
Érthető azoknak az álláspontja, akik szerint atombomba nélkül is be lehetett volna fejezni a háborút, valójában nem volt szükség arra a rettenetes áldozatra, amit a japán nép meghozott, elszenvedve a hirtelen halált, sem pedig a 300000 hibakusa áldozatára, akiknek a sugárfertőzés következtében lassú kínhalál lett a sorsa.
De meg kell érteni az amerikai embereket is, akik úgy gondolták, hogy ha már választani kell, akkor a saját életük a fontosabb, még az ellenség élete árán is.
A sors tragikus tréfája, ha egyáltalán lehet ilyet mondani, hogy a hidrogénbomba első áldozatai is japánok voltak: 1954 március 1-én a Kokuryu Maru-- Szerencsés Sárkány--nevű japán halászhajó a Bikini-szigetektől 140km-re tartózkodott, amikor felrobbantották a hidrogénbombát. Három óra múlva finom lisztszerű por lepte el a hajót. A robbanás dörejétől, majd a hamuesőtől megrémült halászok hazaindultak. A két hétig tartó úton valamennyiükön jelentkeztek a sugárbetegség jelei. Hosszabb-rövidebb idő alatt mindegyikük meghalt.
A világháborúban mérhetetlen szenvedéseket okoztak az amerikaiak a japán népnek, akik azonban megbocsátották ezeket a szörnyű vétkeket, és mára megbékélten élnek, kereskednek egymással, a múltnak az emlékeit őrzik, nem a fájdalmát. A szenvedéseiket nem dollárban, yenben, vagy sékelben mérik.
Még néhány évig az USA-é volt az atommonopólium, de 1949 szeptember 3-án egy őrjáratozó B-29-es a Csendes-óceán északi részén a szokásosnál lényegesen nagyobb radioaktivitást észlelt. Ezzel bebizonyosodott, hogy a szovjetek is rendelkeznek atombombával. Érdekes módon, az amerikaiak segítségével. A sors sajátos játéka folytán a célba juttató eszköz is Amerikából jött: a B-29 Superfortress

B-29-es akciók a hidegháborús években
A háború utáni évek legnagyobb szabású hadgyakorlata volt az 1946 januárjában megkezdett Crossroad akció, melynek során a levegőből ledobott és egy víz alatt felrobbantott atombomba hatását vizsgálták. A műveletekben 42000 vettek részt. Egy Fat Man típusú bombát dobtak le a Bikini-szigetek közelében lehorgonyzott 73 különféle méretű és típusú hajó közé a Dave’s Dream nevű gépről. Az eseményt RB-29-esgépek fotózták és egyéb mérések sokaságát is elvégezték. A néhány héttel későbbi, víz alatti robbantás hatásait ugyanezek a gépek vizsgálták.

A háború után az egykori szövetségesek ellenfelekké váltak. Kiemelkedő fontosságú volt megtudni azt, hogy milyen rádiótechnikai eszközei vannak a szovjeteknek, ezek hol állomásoznak, mekkora a teljesítményük. Érdekelte az amerikaiakat a szovjet stratégiai légierő is, de, mindenek felett az, hogy van-e atombombájuk. A Szovjetuniót, végtelen határai mentén részben a vele szövetséges országok fogták közre, vagy a nagy kiterjedésű tengerek, óceánok. Emiatt a B-29-es kiváló felderítő eszköznek látszott, nagy hatótávolsága és teherbírása miatt. Bőven volt hely a belsejében a fényképező kamerák, elektronikus vevők, analizátorok, fülelő készülékek és ezek kezelői számára. A bevetések célját, útvonalát, eredményét még ma is titokban tartják. Csak közvetett és hiányos adatokat lehet beszerezni ezekről az akciókról. A legmegbízhatóbb források azok a beszámolók, amelyek a szovjet területek felett, vagy azok közelében megtámadott, lelőtt, megrongált gépekről szólnak.
Az első, ismert, háború utáni incidens 1947 február 2-án történt, amikor a 28-as Bombázó század egyik gépe szovjet beavatkozás következtében a Barents-tengerbe zuhant. A 12 főnyi személyzet eltűnt. 1949 október 22-én szovjet vadászok megtámadták a Japán-tenger felett őrjáratozó RB-29-est, amely sérülés nélkül úszta meg az akciót.
Nem volt ilyen szerencsés a 44-61810-es sorozatszámú RB-29-es 1952 június 13-án, amelyet szovjet MiG-15-ösök ugyancsak a Japán-tenger felett támadtak meg. Fedotov és Proskurin pilóták elbeszélése szerint a Valentin-öbölben, 15km-re a szovjet partoktól megközelítettek egy gépet, amelyből rájuk lőttek. A szovjetek viszonozták a tüzet, az RB-29-es süllyedésbe ment át, majd kigyulladt és Hokkaidó térségében, 28km-re a szovjet partoktól a tengerbe zuhant. Hivatalos amerikai körökből származó adatok szerint a gép titkos küldetésben repült, a Japán-tenger hajóforgalmát figyelte. Amerikai radarállomások követték a gépet, amely 13óra 20-kor eltűnt a képernyőkről. A kutatást végző repülőgépek másnap üres mentőcsónakokat láttak a vízen. A moszkvai rádió június 16-án beszámolt arról, hogy egy szovjet hajó kimentett egy túlélőt. Azt azonban, hogy ki volt, és mi történt vele, nem közölték. A 12 fős személyzetet halottnak nyilvánították.
Néhány hónappal később,1952 október 7-én Zsirjakov és Lesznov pilóták Lavocskin La-11-es gépekkel elfogták és lelőtték a 91-es Stratégiai Felderítő század RB-29-es gépét a Kurili-szigetek felett, a Jurij és Ayikuri-szigetek között. A gép a tengerbe zuhant, a nyolcfőnyi személyzet életét vesztette. Szovjet mentők megtalálták John Dunham holttestét, amelyet a Jurij-szigeten eltemettek. Dunham földi maradványait 1994-ben az USA-ba szállították.
1953 január 12-én, az 581-es Air Resupply and Communication Wing egy röpcédulákat szóró B-29-esét 12 vadász támadott meg Mandzsúria felett. A fedélzeten tartózkodók közül hárman meghaltak. A parancsnok, John Arnold utasítására a legénység 11 életben maradt tagja ejtőernyővel kiugrott a súlyosan sérült gépből. Valamennyien kínai fogságba estek, ahonnan 1956-ban térhettek haza.
1953 március 15-én két szovjet MiG-15-ös megtámadta az 55-ös Stratégiai ezred WB-50-es időjáráskutató gépét. A bombázó viszonozta a tüzet, mire a szovjetek megszüntették a támadást.
Ugyanígy zajlott le a légiharc 1953 május 15-én, MiG-15-ösök és egy WB; 29-es között Kamcsatka térségében. Ebben az évben, július 29-én Ribakov és Jablonszkij pilóták MiG-17-es gépeikkel, 160km-re Vlagyivosztoktól megtámadták az 55-ös ezred RB-50-esét. A faroklövész viszonozta a tüzet, de az egyik MiG találatai következtében a felderítőgép szárnya leszakadt. A másodpilóta, John Roche kapitány, akit tíz óra múlva az USS Picking hajó mentett ki, volt az egyetlen túlélő a 16 főnyi személyzetből. Két holttestet a japán partokon találtak meg.
1954 november 7-én Kosztyin és Szreberjakov lelőttek Hokkaidó felett egy, a Kurili-szigetek fényképezéséből visszatérő RB-29-est. A 11 fős személyzet kiugrott a gépből. Egyikük, nem tudván megszabadulni a rátekeredett ejtőernyő-zsinórzatból és megfulladt. Az eddig megismert adatok szerint ez volt az utolsó B-29-es incidens. Amerikai hivatalos körökben úgy vélik, hogy több személy élte túl ezeket a támadásokat, mint amennyiről akár a közvélemény, akár a légierő illetékesei tudnak. Valószínűleg jó néhányan élve kerültek szovjet, vagy kínai fogságba, ahol roppant értékesnek számítottak, hiszen sokat tudhattak titkos küldetésekről, berendezésekről, módszerekről.

1945 szeptemberben a USAAF törölte az 5092 db B-29 gyártására vonatkozó megrendelését. Csak a gyártósoron lévő gépek építését fejezték be, így a 3627. volt az utolsónak gyártott B-29-es, amit 1946 június 10-én vett át a légierő.
A háború végén 63700 repülőgép állt amerikai állományban. Ez a gépszám 1947-ben 4000 volt, annyi, mint 1940-ben. 1945 szeptemberben 2 200000, 1947-ben 303000 személy teljesített szolgálatot a légierőkben. Ezen belül a gépszemélyzetek számát 413000-ről 24000-re szorították le. A karbantartó állománynál 90%-os volt a csökkenés. Ez, a szigorúan csak fiskális elveket szem előtt tartó művelet megtermette a maga keserű gyümölcsét. Míg a háború alatt a gépek 50%-a volt hadrafogható, 1946 őszén csak 20%, miközben már a hidegháborús szelek fújtak. Nem ez volt az első eset, amikor a rövidlátó politikusok erőszakossága érvényesült a szakemberek érveivel szemben.
A B-50 és a B-36-os gépek szolgálatba állításával a B-29-es gépeket közepes bombázó osztályba sorolták. 1950-ben összesen 1787 bombázó és 162 felderítő B/RB-29-es állt szolgálati, vagy tartalékállományban.
A Superfortress a koreai háborúban

A koreai háború 1950június 25-én tört ki, amikor észak-koreai csapatok mélyen benyomultak dél-koreai területre. Június 27-én az ENSZ Biztonsági Tanácsa agressziónak minősítette a támadást --Sztálin és a világbéke frontjain verejtékező kommunisták útmutatásai ellenére.
Ebben az időben csak az Anderson-bázison lévő 19-es Bomb Group volt az az alakulat, amelynek a hatósugarán belül esett a frontvonal. Az üzemképes 22db géppel június 29-től támadta a 38. szélességi fok közelében lévő vasúti hidakat, harckocsik, teherautók gyülekezési helyeit, felvonuló hadoszlopokat. Június 29-én nyolc gép bombázta Kimpo repterét, és vasútállomásokat, ahol nagy pusztítást okoztak a bevagonírozásra váró észak-koreai gyalogság soraiban. A visszaúton vadászgépek támadták meg a bombázókat, akik egy ellenséges gép lelövésével elkergették a támadókat. Még ezen a napon megkezdte harci bevetéseit RB-29-es gépeivel a Yokotában állomásozó 31-es Stratégiai Felderítő század. A következő hetekben Japánba települt a 22-es és a 92-es Bombardement Group. A B-29

Az előzőekben egy nagyon részletes ismertetést olvashatunk a B-29-ről. Ennyire részletes adataim a típusról nincsenek, ezért amit írt alapjaiban elfogadom. Hozzá kell tenni azonban (erre nézve nem találkoztam semmilyen adattal), hogy a típus nagy hibája az alulmotorizáltság volt. Áttételesen igazából ez felfedezhető az előző írásban a gurulásra vonatkozó részben. Nem véletlen, hogy a B-50-es, -ami nagyon hasonlított a B-29-re- majdnem kétszer olyan erős motorokkal rendelkezett mint az elődtípus.