Rife írta:
Hajcihő írásod alapján talán arra gondolok, hogy velem szemben egyfajta negatív liberalizmust vélsz felfedezni.
Pedig ez távol áll tőlem. Én jelen pillanatban úgy gondolkozom, hogy
1. Azt, hogy még egy ilyen szörnyű háború legyen nem lehet másként elkerülni, mint annak minden oldalának megmutatásával.
2. A tiltások és büntetések című \"fegyelmező\" tanítással nem nagyon értek egyet. \"Minél jobban tiltják annál jobb lesz\" elméletet igen sokan vallják és gyakorolják. Sajnos.
Összegezve. Szerintem jó volna, hogy ha a háborús bűnösök közül tényleg a komoly és még fel nem tárt dolgokkal foglalkoznának, mert egy-két esetben azért nem tiszta még az elítélt számára sem a történet. Lehet, hogy vihart kavarok, de nincs szándékomban, de a fent említett esetben a Malmedi mészárlásra gondolok.
Kedves Rife!
Az első mondatodat nem igazán tudom értelmezni, mert nem értem a \"negatív liberalizmus\" fogalmát.
Nem csak önmagával a jelzős szerkezettel van gondom, hanem azzal is, hogy én mennyiben kifogásolnám a - bármiféle - jelzős szerkezetű, vagy anélküli liberalizmust, ugyanis - a neoliberalizmuson kívül - a liberalizmussal semmi bajom, mivel a konzervatív, tehát az eredeti értelembe vett liberalizmus számomra nem szitokszó.
A szociál-liberalizmussal már vannak gondjaim, különösen akkor, ha azt úgy értelmezik, ahogy ezt az utóbbi időben nálunk tették, és gyakorolták.
Na attól feláll a szőr a hátamon.
Ha ennek a klasszikus változatáról van szó, akkor az is belefér az én - kiegyensúlyozottan - konzervatív szemléletembe, no de ez mindegy is, csak azért hoztam fel, mert a mondatszerkezeted egésze nem volt a számomra értelmezhető.
Ha úgy véled, hogy bármiféle ellenséges érzelmem, vagy ellenszenvem támadt volna veled szemben, akkor megnyugtatlak, hogy ez megalapozatlan.
Ha valami másra gondoltál, akkor azt fejtsd ki légyszíves, mert akkor végzetesen félreértettem a mondandódat.
És akkor csapjunk a lovak közé:
1.) Egy háborút elkerülni valóban csak úgy lehet, ha annak teljes előképét, a hozzá vezető utat, és magát a háború minden előképét és teljes valóságát megpróbáljuk úgy megmutatni, hogy elrettentsük az embereket a háború, az erőszak kívánásától.
Ez nagyon nehéz feladat, mert érzékenységeket, hiteket, társadalmi és politikai érdekeket, ideológiákat sért, és bizony nagyon kegyetlen szembenézni a meztelen igazsággal.
Két pillanat alatt olyan perpatvart lehet kavarni tények meztelen megismertetésével, ami önmagában is konfliktusokhoz vezet.
Ezért is kell leszámolni minden hazugsággal, de minden ködösítéssel is.
És ezt - bizony - el is kell viselni.
2.) Az általad itt vázoltakkal azonban mind morál-, mind jogfilozófiai szempontból vitába szállok.
Az oka egyszerű: Nem hagyható a bűnök elkövetése büntetlenül azon az alapon, hogy kis-, vagy nagy bűnök azok, hogy kis bűnös, vagy nagy bűnös követte-e el őket.
A helyzet az, hogy a nagy bűnök a kis bűnök tömegeiből állnak össze, és alkotják meg az iszonyat birodalmát.
Én éltem egy ilyen birodalomban, köszönöm, soha többet nem kérek belőle.
Ezt a birodalmat Magyar Népköztársaságnak hívták.
Tehát a bűnöket elkövetni akaróknak azt kell megüzennünk, mert ez az egyedüli módja annak, hogy még a kísérletének is elejét vegyük, hogy a bűnökre nincs bocsánat.
És, hogy értsd, hogy miképpen épül fel a zsarnokság birodalma, ideteszem Illyés Gyula \"Egy mondat a zsarnokságról\" című versét.
Olvasd el figyelmesen, és próbáld megérteni, átérezni, átélni.
Üdv: Hajcihő
Íme a vers:
Illyés Gyula:
Egy mondat a zsarnokságról
Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,
nemcsak a vallatószobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van
nemcsak a füst-sötéten
gomolygó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,
nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös! –
ott zsarnokság van,
nemcsak a katonásan
pattogtatott “vigyázz!”-ban,
“tűz”-ben, a dobolásban
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,
nemcsak a titkon
félig nyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,
a száj elé kapott ujj
“pszt”-jében, hogy ne mozdulj,
hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan
fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet
növelő néma könnyek
zuhatagában,
táguló szembogárban,
az van az éjben halkan
sikló gépkocsizajban
meg abban,
megállt a kapulajban;
abban, ahogy a “halló”
közben – érzed – a kagyló
csöndjén keresztül
figyel egy idegen fül;
nemcsak a telefondrót
közt vergődő Laokoon-mód:
vonat, repülő, sínpár,
gúzsbog, kötélszár,
mert zsarnokság van,
nemcsak a talpra álltan
harsogott éljenekben,
hurrákban, énekekben,
az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,
az operában,
a trombitában,
ott van az utca sarkán
az éppoly harsány –
vígan vagy kongó zordan
feszülő kőszoborban,
az van a derűtelen
tarkálló képteremben,
külön minden keretben,
már az ecsetben;
mert zsarnokság ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy a régi istened sem;
mert zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,
abban, ahogy a gyermek
dadog az idegennek,
ahogy, mielőtt súgtál,
hátrafordultál,
nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál is jobban
bénító szólamokban;
az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves,
az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban,
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,
ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,
nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szómámorban,
mint légydög a borodban,
mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,
mert szépnek csak azt véled,
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,
tányérban és pohárban,
az van az orrba-szájban,
világban és homályban,
szabadban és szobádban,
mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,
ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,
fönt a tejút is már más,
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,
a nyüzsgő égi sátor
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,
a papból, kinek gyónol,
a prédikációkból,
templom, parlament, kínpad,
megannyi színpad;
hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék,
vonat kereke, hallod,
rab vagy, erre kattog;
hegyen és tavak mellett
be ezt lehelled;
cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
szív-hökkenésben;
a nyugalomban,
a bilincs-unalomban,
a záporzuhogásban,
az égig érő rácsban,
a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,
s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;
mint víz a medret,
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből,
ő néz rád a tükörből,
ő les, hiába futnál,
fogoly vagy, s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába
beivódik, evődik
velődig;
töprengenél, de eszmét
tőle fogan csak elméd,
néznél, de csak azt látod,
amit ő eléd varázsolt,
s már körben lángol
erdőtűz gyufaszálból,
mert mikor ledobtad;
el nem tapodtad;
így rád is ő vigyáz már
gyárban, mezőn, a háznál;
s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,
bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
fiad neki nemzed,
hol zsarnokság van:
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;
mert már miattad dermed
dacba a gyermek,
s lesz az öledben ringó
feleség ringyó;
vakondként napsütésben
így járunk vaksötétben
s feszengünk kamarában
futva bár Szaharában;
mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
e dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,
mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.
