Eickét nem kedvelték túlzottan az SS-ben és a náci pártban. Túl agresszív és önfejű volt. Ennek ellenére kivételes és tehetséges szervező volt, és néhányan halála után úgy érezték, hogy hajtóereje és energikussága nagyon fog hiányozni.
Talán az egyetlen hely (a közvetlen családján kívül) ahol őszintén meggyászolták, a hadosztálya volt. A Totenkopf Eicke műve volt, amelyet személyiségével és hitével alkotott meg. Vasfegyelmét, teljes fanatizmusát és az ellenség gyűlöletét továbbadta a katonáinak. Neki köszönhető, hogy a Totenkopf nem vonult vissza, és a hadosztály emberei teljes meggyőződéssel és kegyetlenséggel harcoltak.
A fanatizmus és a kegyetlenség nem szükségszerűen velejárója annak, hogy egy parancsnokot emberei úgy tiszteljenek mint ahogyan Eickét. A nagyrabecsülésük oka inkább az, hogy \"a közlegények tábornoka\" volt. Teljes odaadást és bátorságot várt el az embereitől, de maga is osztozott viszontagságaikban.
Mindig a front közelében volt, és soha nem követelt másoktól olyat, amit maga meg ne tett volna. Ugyanolyan ruhát viselt, ugyanolyan bunkerben vagy lövészárokban aludt, és az élelmiszeradagja is megegyezett a katonáiéval. Eickének sikerült bizalmas kapcsolatba kerülnie embereivel és viszonzásul katonái is feltétlen hűségükről biztosították őt.
Talán Eicke és az általa létrehozott hadosztály iránt érzett tiszteletnek a bizonyítéka, hogy az ugyanolyan jól működött halála után, nélküle is. A Totenkopf megbízhatóságáról szóló hírnevét megőrizte, és ugyanolyan kegyetlenséggel harcolt alkotója halála után is, mint előtte.
Ezeknek fényében én igen is sokra tartom.