Zeki írta:
Próbáljuk meg itt is felkelteni a témát. Japán elért sikereket, de az USA-val nem bírt. Pedig Hadi flottájukra nagyon nagy hangsúlyt fektettek. Szerintetek a briteket legyőzték volna e a japánok tengeren. Szerintem igen.
Japán haditengerészete bár a rendkívüli fejlesztések eredményeként térség legnagyobb és legszervezettebb ereje volt, valójában egy elavult harcászati technológiát képviselt, és ezért hadászatát is csak ehhez igazíthatta. (És fordítva: A téves hadászati elképzelések elavult technológiák fejlesztéséhez vezettek.)
Japán a legnagyobb jót akkor tette az USA-val, amikor lebombázta Pearl Harboort, és ezáltal megsemmisítette az elavult hadászati filozófiát képező csatahajóit, korszerű filozófián alapuló fejlesztésbe kényszerítvez az USA-t.
A brit birodalom fenntartásának az elemei az adott térség tengerészeti erejénél nagyobb erőt képviselő, de egyben nem jelentős számú hadihajók demonstratív jelenlétén alapultak.
Japán ezt írta felül, így egy adott időpillanatban nagyobb és korszerűbb flottát tudott felsorakoztatni a Royal Navy-val szemben.
A britek - évszázadosan - úgy gyakorolták a hatalmukat, hogy folyamatosan megakadályozták az egyes térségekben az ő tengerészeti erejüknél nagyobb erők létrejöttét.
Ez Japán esetében tévútra futott, ugyanis Csuzimától kezdve, már nem volt ráhatásuk a Japán flotta méreteinek a visszafogására, különösen azért nem, mert - geopolitikai okokból, már az 1800-as évek végétől egyfajta szövetségesüknek tekintették Japánt, és mind konkrét hadihajó eladással, mind technológia-átadással segítették.
A Japán geopolitikai érdekek ugyanakkor a technológiai fejlődés következtében a brit érdekekkel szembefordultak, és konfliktusokat eredményeztek.
A briteknek nem voltak hathatós eszközeik arra, hogy jelentősen növeljék a tengeri jelenlétet a térségben, hiszen az atlanti hadszíntér és a Földközi-tenger rendkívül nagy erőket kötött le.
A japánok ezt használták ki.
Amennyiben a Royal Navy megfelelő erőket tudott volna átcsoportosítani a térségbe, úgy a háború elején egyenrangú ellenfél lehetett volna, a későbbiekben pedig - fejlesztései révén - fölébe tudott volna kerekedni a Japán haditengerészetnek.
Ez természetesen csak egy elvi lehetőség, ugyanis kapacitásait az atlanti hadszíntér lekötötte.
Az USA azonban olyan mértékű fejlesztésbe kezdett, hogy a háború végére egymaga meghaladta a világ összes többi haditengerészetének a csapásmérő erejét.
Ez önmagában is elégséges lett volna, még, ha nem is alkalmazták volna a legújabb tudományos eredményeket, és taktikai eszközöket.
Azonban ezt tették. A flottájuk csapásmérő erejét a csatahajókról áttették a repülőgéphordozókra, a fegyverzetüket, lőelemképző rendszereiket, felderítési eszközeiket, stb. a legkorszerűbb eszközökte cserélték, vagy először rendszeresítették.
A japánok is felismerték ugyan a légierő jelentőségét, sőt, ők voltak azok, akik ezt először eredménnyel alkalmazták, az USA azonban annyira jó tanuló volt, hogy felülmúlta mesterét.
A háború végére a technikai fölénye nyomasztó lett.
Az egyik legnagyobb eredményük a - szigorúan titkos - közelségi gyújtó kifejlesztése volt, amelyet kombináltak a lokátoros célkövetéssel. Ennek következtében a kamikaze támadások - bár súlyos károkat okoztak - hadászati szempontból nem vezettek eredményre, mivel elégséges volt, ha egy légvédelmi lövedék megközelítette a légicélt, ott felrobbant, és megsemmisítette azt.
Ennek következtében a japánok számítása nem jött be, hogy elpusztítsák az USA Navyt, mert ők nem számol(hat)tak ennek a rendszernek az alkalmazásával.
Amennyiben a közelségi gyújtó nem létezett volna, akkor a kamikaze harcmód - nagy valószínűséggel - képes lett volna egy időre megállítani az USA invázióját.
Természetesen ez csak az egyik - bár rendkívül jelentős - összetevője volt az USA eredményeinek, de összességében is el lehet mondani, hogy a japán katonaállam \"szamurájfilozófiája\", bár kétségkívül látványos volt, nem volt összeegyeztethető a korszerű technikai, technológiai eredményekkel, egy demokratikus rendszerben működő ipari nagyhatalom képességeivel, ezáltal eleve bele volt kódolva a vereség.
A demokráciák sajátja ugyanis az, hogy lassan mozdulnak, de azután - józan önérdekből - képesek korlátozni a saját jogaikat, és eszközeiket alárendelni a szükségleteiknek, azokat maximálisan kielégítve.
Ugyanez nem mondható el semmiféle autarchikus politikai hatalomról, mivel az magát a belső kritikát is ellenséges tevékenységnek minősíti, így nem képes változtatni a helytelen következtetésein, és rendszerein. Nem képes a változó rendszerkövetelmények kielégítésére.
Ezt nagyon jól látta Yamamoto, és - bár ellentmondás nélkül alávetette magát a parancsoknak - pontosan meghatározta Japán lehetőségeit és prognosztizálta a háború kimenetelét.